|
[Budapest, 1875. november hó]
Kedves Ilonkám!
Lelkem mélyéig
meghatva, elboruló szívvel és a legnagyobb hálával írom e sorokat, hogy azt a
boldog két esztendõt, amit együtt töltöttünk, magának megköszönjem. Soha semmi
sem tudná a fényét és édes emlékét elhomályosítani lelkemben... pedig
tökéletesen mégsem voltam boldog, mindig fájt, hogy nem részesíthettem abban a
kényelemben, amelyhez hazulról szokva volt, és ha nélkülözni láttam, mennél
bátrabban, türelmesebben vitte nehéz keresztjét, édes Ilonkám, annál inkább
szenvedtem, és nem volt módomban változtatni rajta. Reménylem, öregebb és
boldogabb életében elismeri, hogy megtettem azt, amit egy ember megtehet, hogy
sorsunkat jobbra fordítsam. A végzet nem akarta... hát nem tehetünk ellene. Azt
talán megtehettem volna, hogy hivatalt vállaljak, és így lassanként,
fokozatosan tegyem tönkre magát és magamat a nem nekem való életben. Látott-e
már halat kint a szárazföldön? Úgy képzeljen engem a nem nekem való elemben...
Boldog lehetne-e maga, ha engemet így megsemmisülve látna? Tegye szívére kezét,
és mondja ki az igazságot, hogy »nem«. Ahogy én magát ösmerem, tudom, hogy ezt
nem is kívánja. Nekem mennem kell a megkezdett úton, mely vagy felvezet a
magasba, vagy le a mélységbe. Magát azonban jó szívvel nem ránthatom magammal,
ha ez az út lefelé vezet... Sokáig küzdöttem lelkemben, meg lehet róla gyõzõdve,
hogy nagy fájdalommal mondok le magáról, de becsületes ember vagyok, hát ennek
meg kell lenni. Ki kell mondani a nagy szót: »váljunk el«. A szülei, tudom,
örülni fognak, kérje meg édesapját, hogy adja be ellenem a válópert, bármi okot
mondanak, én mindenbe beleegyezem, egy szóval sem fogok ellenkezni...
|