90.

MK - ZSÓTÉR ANDORNAK[?]

[Budapest, 1881. július 10.]

Tisztelt Barátom!

Ön azt állítja, hogy nem volt igazam a szegedi színházügyben. És a többi uraknak sem volt igaza, kik a sajtó ügyében felszólaltak, hanem igaza volt a »Szegedi Naplónak« és a »Szegedi Híradónak« s egyszóval az intelligenciának, mely ebben a dologban nem lát semmi különöset.

Hát erre nézve mondok én el önnek egy esetet, ami egészen másról szól, de ami mégis nagyon ide tartozik.

Mikor én Szegedre lementem, az elsõ napokban mutattak nekem önök egy fiatal menyecskét, hogy az nagy szépség.

Elnevettem magam, és azt kérdeztem önöktõl, hogy igazán annak tartják?

Meggyõzõdtem késõbb, hogy egész komolyan annak tartják, és mindig gúnyosan nevettem az önök ízlése fölött magamban.

Lõn azonban, hogy egy év befolyása alatt az önök gondolkozása engem is befolyásolt, s a második évben már magam is szerelmes voltam a menyecskébe.

Megint idegenek jöttek, s már akkor én magam is úgy mutattam az önök menyecskéjét, hogy a nagy szépség.

Az idegenek gúnyosan nevettek titokban az ízlésemen.

*

... Nos, mit gondol ön? Kinek volt igaza, nekem-e vagy nekik?

Szép-e õ, vagy rút?

Én már tudom. Egyiknek sem volt igaza. Én túlságosan szépnek láttam, az idegenek túlságosan rútnak. Én el voltam fogulva iránta, õk pedig nem ismerték, csak fölületesen.

Ez a mi vitás dolgunk lényegileg, tisztelt barátom, azon kérdésben, hogy nekünk van-e igazunk, kik a sajtó nevében síkra kelünk a magyar mûipar mellett, vagy önöknek, kik Tisza és a városnak eljárásában semmi gáncsolnivalót nem találnak?

Se nekünk, se önöknek!

*

Nem szánom jelen soraimat a nyilvánosságnak, de mégsem bánom, ha azokból egyetmást kedves lapommal, a »Szegedi Naplóval« közöl.

Bár keserû dolgokat fogok önnek elmondani, melyekkel bizonyára Enyedi Lukács sem ért egyet; amint ösmerem.

Az önök két lapja erõsen prüszköl. Olvastam a »Naplót« és a »Híradót« is.

A »Híradó« még legalább elvileg ösmeri el helyesnek a mûépítészek és a sajtó törekvéseit, hanem a »Napló« nem.

A »Híradót« úgy fogja fel, hogy amit Tisza tesz, az jól van téve, a »Napló« nem megy Tisza után, hanem egyszerûen, argumentum nélkül visszamondja a hazafiatlanság vádját, s kicsinyesnek nevezi a kérdést.

Én nem hiszem, hogy ezúttal Szeged véleményét fejezné ki a két odavaló lap.

A szegedi nép nem ignorálhatja a magyar sajtó tanácsát és fölszólalását. Nagy úr az, ha egyszerre szól és egyet mond; láttunk már trónusokat is inogni szavától.

Nagy úr a sajtó mindenütt a világon, de a legnagyobb úr Szegeden. Mert ott õ még jóltevõ is.

S ha nem görbülnek szózatja hatalmától, kell hogy visszaemlékezzenek az õ könnyeire, amelyek­kel az önök szerencsétlenségét siratta, a könnyekre, amik értékes gyöngyökké váltak.

Ezekbõl a drága gyöngyökbõl épült fel Szeged.

Ne feledjék el önök, micsoda a magyar sajtó!

*

De nem is felejti el Szeged népe soha. Nem hiába mondom: Szeged népe, mert nem értem az úgynevezett intelligenciát, azt az intelligenciát, mely nem annyira magyar, mint inkább magyarosított.

Ösmerem ezeket az urakat, hiszen az alatt a két év alatt is, míg én Szegeden tartózkodtam, voltak minden pártnál, tehát annál is, amelynek én szolgáltam.

De itt álljunk meg egy picikét - hadd kedveskedjem önnek egy csípõs ötletkével, amelyrõl kénytelen lesz bevallani önmagának, hogy az egy mély igazság...

Önöknek az ilyeneket persze nem meri elmondani senki.

*

Önök mindig azt mondták nekem, hogy én szépen írok.

Pedig az nem volt igaz, én sohasem írtam szépen, én csak igazat írtam igen sokszor.

Önöknek az igazság tetszett.

S tetszett azért, mert új volt.

S új volt azért, mert azok, akik önöket vezették és vezetik, mindig szõrmentében beszélnek, hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon.

Én pedig azt mondom, hogy ne maradjon meg a káposzta se, ha rothadni kezd, és ne maradjon meg a kecske se, ha egészségtelen a tejelése...

...De menjünk már át ugye arra a csípõs ötletkére?

*

Van Szegeden egy furcsaság, ami sehol másutt Magyarországon.

Ha másutt ki akarnak valami suskus-félét vinni a hatalmasok a közgyûléseken, milyen eljáráshoz fordulnak vajon?

Becsõdítik a gyûlésre a parasztnépet, s leszavaztatják vele az intelligenciát.

De ha Szegeden akarnak valami stratégiát keresztülvinni a hatalmasok, kérdem öntõl, mi történik ilyenkor Szegeden?

Becsõdítik a közgyûlésre az intelligenciát, hogy az szavazza le a hazafias népet?

Rezzenjenek meg! Mert ez már nem az én szavam, hanem az igazságé, ki fölemelt ostorát magasra tartja.

*

Ön fejét rázza - de eltagadni nem meri, amit mondtam.

Hiszen hiába tagadná. Emlékezhet rá, hogy nemegyszer éheztették ki a népet, hogy az a gyûlésrõl eltávozva, önöknek tér nyíljék az olyanforma »ámen« mondásokhoz, mint ez a színházépítés a bécsi mester által. (Szerk. megjegyzése: Ilyen esetre nem emlékezünk. A szerk.)

*

Ehhez a Szeged nemes, hazafias népéhez szólt a magyar sajtó parancsoló szava.

Az intelligenciának nem szól ez, az most Szegeden megszavaz mindent.

De a nép, meg vagyok gyõzõdve, megérti a szemrehányó szavakat, s jelt ad arról, hogy nem õ volt az oka a bécsieskedésnek. A nép nem is tudott arról tán eddig, mert az dolgozik, s nem tányérnyalóskodik a kormánybiztosi konyha tájékán. Szeged népe tán nem is tudja, hogy kicsoda Fellner, s milyen fontos a magyar mûipar pártolása. Egy nagy része újságokat sem olvas, lehet hogy olyan is van, mely még ha akarna, se tud, de tud aztán érezni, tud lelkesedni s megvan a nemes mag, a nemesek életét fönntartó erõ, mely megmutatja neki az utat, merre induljon.

Szeged népét én ilyennek tudom. Áldja meg az isten alacsony viskóiban.

Önök pedig, akik nagyon is világpolgárok - gondolják meg, hogy ez alacsony kunyhók füstje az, mely a magyar eget megfeketíti, nem pedig az önök gyárai.

Mikszáth Kálmán