|
[Mohora, 1882. február 24.]
Kedves Kálmán!
Hálás szívvel
köszönöm hozzám intézett levelét, mely szívemet régen nem érzett örömmel és békével
töltötte el. A múltakért már régen megbocsátottam, most pedig már boldog vagyok
abban a tudatban, hogy egy nemesszívû embert szerettem, és azért a forró,
lángoló szeretetért, amivel egykor maga iránt viseltettem, immár nem kell
szégyenkeznem. Maga is nyugodt lehet, mert oly elégtétellel szolgált nekem,
amelyért minden igazán érzõ ember elösmerését kiérdemelte. Ha kis fiúnk élne,
elfogadnám a felém nyújtott kezét, de így most már ennek semmi célja nincsen.
Mire lenne ez jó? Maga a sors kerekén felül került (hála Istennek), valószínû
belekerült az élet forgatagába, mindig is szerette a társaságot. Én alája
kerültem. Micsoda szomorú figura lennék elmaradott vidéki asszony létemre, maga
mellett. Én hét évig olyan küzdelmes életet éltem, amely duplán számít, és ez
nagy idõ egy nõ életében!
Hanem az az egy
mégis fáj, hogy maga oly rosszul ismer engem. Hogy tehette azt fel rólam, hogy
én valakihez férjhez mentem vagy megyek? Hiszen én magához esküdtem az oltár
elõtt. Felmenthetett-e az alól engem a törvény? Nem adok én arra semmit,
nagyobb úr az én lelkiismeretem, az pedig nem ismeri a visszaesküvést.
Most már
megvallhatom, hogy szeretném mégegyszer látni magát. Mindig is vágytam erre.
Kérni azonban most sem fogom. Ki tudja, micsoda rossz érzéseket váltana ki mindkettõnknél
a viszontlátás? Jobb lesz, ha csak így távolból gondolunk vissza a múltakra,
mint egy szép, de elmúlt tavaszi álomra.
Õszinte
barátsággal maradtam
Mohora, 1882,
febr. 24.
Mauks Ilona
|