[Budapest, 1882. április 15.]
Kedves Ilonka!
Ma végre ráérek
megírni a levelet, amelyrõl beszéltem. Én azt hittem, hogy hosszan fog kellenem
írni, s ezért halasztottam, mert rendkívül el voltam foglalva.
De ellenkezõleg
határoztam. Miért írjak hosszasan? Már eddig is hibát követtem el, hogy mintegy
úgy tûnhetik fel gyakori levelezésem, mintha rá akarnám beszélni. Azt sem volt
helyes tennem, hogy a saját dicsõségemet zengedeztem maga elõtt.
De már ezen nem
változtathatok, mert megtörtént. Most egyszerûen csak annyit akarok megírni,
hogy én a maga levelét nem tekinthetem eléggé egyenes válasznak, sem »nem«-nek,
sem »igen«-nek.
Mert azt írja
ugyan, hogy nem megy férjhez soha többé - de azután azt írja, hogy azért nem megy, mert a nekem tett esküt
nem akarja megszegni. Hogy vegyem én ezt hát »nem«-nek?
Meglehet, hogy
maga csak gyöngédségbõl öltöztette »nem«-jét ilyen kellemes alakba.
De ne kíméljen
engem. Hiszen nincs itt most köztünk többé szó turbékolásról, sem courtoise-rõl
és az illemszabályokról. Hozzánk már az õszinteség és az igazság illik,
egyenesen kimondva. Az bizonyára nem zúzza már össze sem az én szívemet, sem a
magáét.
A dolog úgy van,
hogy mi már leszámoltunk a családi boldogsággal, a hét évet nekünk senki vissza
nem adja, s család-alapításra már nincs idõnk, pedig ezen nyugszik a házasság
boldogsága - de mentsük meg legalább a romokat, ami még megmenthetõ.
Nem az volt a baj,
hogy mi elváltunk, hanem az, hogy összekeltünk, mert pénz nélkül nem lehet
élni, <de hát éppen> a szerelem vitt rá bennünket, ez okozta minden
szerencsétlenségünket - azelõttrõl.
És mégis a szerelem volt az, mely túlélt
mindent, mely a haragot, a gyûlölséget túlélte, mely a süllyedésbõl fel, a
magasba vitt, s mikor már elmosódott, hogy én mennyit nélkülöztem s micsoda
lejtõn haladtam már lefelé, e halhatatlan szerelembõl akkor is maradt annyi,
hogy beválik vonzalomnak.
Ne higgye hát,
hogy múltkori ajánlatomat nagylelkûségbõl tettem, ami magát zsenirozhatná, nem
állítom, hogy szeretem, de becsülöm és vonzódom magához, fiatalkori emlékeim
becsessé teszik énelõttem, bármilyen legyen is most, és szükségem is van
valakire, aki nekem otthont teremtsen, aki énrám vigyázzon, hogy ne kapassam el
magamat a dicsõségtõl. Nem kell a hajdani »szép feleség« többé, hanem kell egy
»okos barát«. Boldog volnék, ha a »szép feleségemet« is feltalálhatnám benne,
de ezt nem reménylem, s ez már csak másodrendû dolog.
Nem tudok olyan
magaslatra emelkedni, hogy önzés nélkül cselekedjek. Téved hát, ha azt hiszi,
hogy egészen maga végett mentem bele
ebbe a dologba; nem, én elsõsorban magam végett, s csak másodsorban maga
végett, mert kárpótlással tartozom magának, s király szeretnék lenni, hogy
fénnyel öntsem be minden pillanatát.
Aztán magának is
szüksége van valakire, s arra, hogy sorsa biztosítva legyen. Ha tudnám, hogy
gazdag, nem írnék egy sort sem, mert hiszen mit nyújthatnék én akkor magának,
miután már meg vagyok gyõzõdve, hogy nem szeret?
Nem vagyok én
szamár, tudom milyenek a nõk. Nincs nõ itt, Pesten sem, akire nézve nem lenne
rettentõ inger egy nagy ember feleségének lenni (s én nem vagyok szerény, hogy
ne tudjam, hogy annak tartanak engem), de én nem akarom ezt felhasználni, mert
abban is nagy ember akarok lenni, hogy tudom, miszerint az az egész dolog, hogy
valaki híres embernek a neje, egy hétig okoz annak örömet. Az, hogy ünneplik
férje miatt, hogy megnézik, megbámulják, beszélnek róla, egy hétig boldoggá
teszi, ha hiú, azután pedig úgy képzeli, hogy ez valami természetes, hogy õ
ebbe beleszületett, s mint megszokott dolog, nem okoz neki semmi élvezetet,
hanem ha ezért ment férjhez valakihez, elkezd üres lenni elõtte a világ sat.
Hogy a
dicsõségemet élvezze, higgye meg, nem csatolnám sorsát a magaméhoz. Mert minek
az magának? Megvolna maga jól otthon azzal a szûk tudattal is, hogy a
legnagyobb ember a világon a nógrádi vicispány?
Ösmerem
természetét, magának az még terhére lesz, hogy eseményül említik fel, ha
valahol megjelent, s hogy inkognitó nem mehet egyszerû ruhácskáiban az utcán,
<s hogy mindenki azon fogja magát törni, még az arisztokrácia közt is, hogy
be legyen mutatva?>
Ez nem a maga természete. Nem is akarom én, hogy maga belemenjen a társaságokba. Valami nagy fényt
nem is ígérhetek.
Hanem
akarom azt, hogy legyen egy bizonyos jóléte, s ha én meghalok, élvezze a
<Kisfaludy> özvegyi nyugdíjat. Mert az magának nagy vagyon. Egyszóval
biztos legyen a sorsa, amíg életben lesz.
Mert ne
higgye ám, hogy valami rettenetes nagy jövedelmem lenne! amint azt az emberek
gondolják.
Ezidén egy
év leforgása alatt volt <kilenc>ezer forintom.
De ez nem
biztos: (biztos csupán a Kisfaludy tantiém, mely holtomig, illetve özvegyem
holtáig tart.>
<S
azután> némileg biztos az a kétezer forint, amit a lapnál kapok, <tehát
biztosnak mondható 3800 ftom.> Ennyi az egész.
Mert mint
író kiapadhatok, népszerûségem elenyészhetik, s nem tudok írni - sõt betegségbe
eshetve, melybõl ki sem gyógyulok, a hírlapírói 2000 ft-om is megszûnik. Egészen biztos jövedelmem <tehát
roppant csekély, csak 1800 ft. De ezt se víz, se semmi el nem moshatja, s ez a
magáé is, amíg nevemet viselni fogja.>
Igaz, hogy
másrészrõl azt is remélni lehet, hogy még csak ezután fogok tudni igazán írni,
s hogy fölvihetem 30 ezer ft évi jövedelemig is, ahogy pályám megindult. Ez a
helyzet.
Ha hát nem
tud jobbat, ha gondolja, hogy ez magára elõnyös, ha eddigi sorsával nincs
megelégedve, és óhajtaná ezt az új sorsot, ha nem tartja ott vissza egy új élet
reménye... akkor tudassa határozottan az »igen«-jét, hogy én hozzáláthassak a
berendezéshez.
Ha pedig
más céljai vannak (hiszen hét év olyan nagy idõ, hogy bizony azóta lehetnek),
vegye szíves tudomásul, hogy õszinte, igaz szeretetbõl, jóindulatból és teljes
megbánásból eredett ez a levelem, éppúgy, mint az elõbbi, de azért ne
restelljen »nem«-mel válaszolni nyíltan.
Az »igen«
örömet fog nekem okozni, de a »nem« nem fog szerezni bánatot - mert ez esetben
tudom, hogy ön boldog, vagy ha nem boldog, a boldogságra vár, ami annyi, mintha
boldog lenne. Mert a boldogság illúziókon alapszik.
Válaszát
elvárom, amely olyan egyenes és félremagyarázhatlan legyen, hogy vagy befejezze
e levelezést, mint céltalant, vagy pedig kezdetét képezze a megbeszélésnek,
mikor és hogy kerülünk össze. Mert itt röviden megérintem, én soha Nógrádba nem
megyek, lévén az rettenetes cudarság, hogy mikor az egész ország - még a
külföld is - ünnepel, szülõmegyém még a fülebotját se hajtja.
Persze,
szája ízében vannak még fiatalkori stiklijeim. De tudnia kellene, hogy nagy
emberek nagy hibákkal születnek. Nem kívánom én, hogy követnek válasszon a
megyém (lesz nekem annyi kerületem, ahány ujjam), de mégis illett volna, hogy
egy vagy más alakban kifejezze örömét.
<Az én
dicsõségem nem csonka azért, de az õ butasága nagyobbodott.>
Különben
ezért nem panaszkodom. Többet ér magának egy szelíd szava annál az egész
vármegyénél.
Lehetõleg
hamar várom a feleletét.
Õszinte
tisztelõje
Mikszáth
Kálmán
Itt küldöm
a mai »Vasárnapi Újságot«. Olvassa el benne Törs Kálmán cikkét, melyben életem
van leírva. Az asszonyok és férfiak sírnak, mikor olvassák. Nem tudom pedig, mi
érzékeny van benne? Magát bizonyosan mulattatni fogja. Törs képviselõt ma
összeszidtam, hogy miért hagyta ki magát? Miért nem írta ki az én Ilonámat is -
nem titkolom én õt, de büszke vagyok rá...
Azt mondta,
hogy ez lerontotta volna érdekességemet az asszonyok elõtt.
Én azt
hiszem, ellenkezõleg. Az lesz még csak érdekesség, ha valaki a házaséletünket
fogja megírni, ha ugyan fogja, mert tõlem ugyan, dacára, hogy mindennap fogadok
egy csomó embert, aki ifjúságom részletei felõl tudakozódik, hogy azt a
<külföldi> lapoknál felhasználja - oly részletet nem csikarnak ki, amit
gyöngédtelenség lenne napvilágra hurcolni. Nevét, lakását is titkolom, mert még
az is megesnék, hogy <szemtelen> újságírók magát zaklatnák adatokért.
|