|
[Budapest, 1882. május 21.?]
Kedves Ilona,
Visegrádra
indulóban írom e néhány sort. Pompásan mulattam Szegeden, hol a <Tisza>
vendége voltam <lakáson,> s <a városé egyebekben.>
Pálffy
polgármester egy jegyzõkönyvi kivonatot nyújtott át, melyben a város »fogadott
fiának« deklaráltak, kérve, engedjem meg, õk is osztozkodhassanak
dicsõségemben, s magukénak vallhassanak.
Kijelentettem,
hogy büszke vagyok rájok, s hogy szülõföldemhez »már« egyetlen kapocs sem fûz.
Pedig talán azt kellett volna mondani »még«. Vagy ki tudja?
...Minthogy a
<...> pesti lapokat nem olvassa, itt küldöm a szegedi lapot, hol
mulatozásunk, bár nem elég körülményesen, de mégis le van írva.
Itt küldöm továbbá a »Lloydot«, a mai számot, mely szól a
német könyvemrõl, olvassa meg, mert e tekintélyes lap recenziója korszakszerû,
<azért, mivel Jókai fölé helyez rangban> kimondja, hogy hozzám hasonló
élõ írója egyetlen nemzetnek sincs, s kimondja a legvégin, hogy a mi hazánk
nagy dicsõséget és diadalokat fog aratni mûveimmel az egész földtekén.
...Soha még így nem írtak magyar emberrõl. Sokallom is a dicséretet, s nem írom alá.
Programom
változott, pünkösdre már nem megyek Szegedre, mert a kedvenc famíliám idejön a
Margaréta szigetre.
Beteges
vagyok, lázaim vannak, de azért a 6-iki terminust nem változtatom, hacsak
betegebb nem leszek, vagy közbe nem jön valami végzetszerû.
Mert az a
babona, amit mindig hittem, hogy sohasem látjuk egymást, még most sem ment ki a
fejembõl.
Igaz
tisztelõje
Kálmán
Hanem
tudja-e, hogy én máris haragszom magára - de nem merem levélben megírni, csak
élõszóval mondom el Mohorán.
|