|
[Budapest, 1882. július 24.]
Kedves Nelkám!
Kisebbik feleségem!
Azt vártam, hogy
egészen kigyógyulok, s csak azután írok már, mikor jó tanácsait (amik mutatják,
hogy magából mégis jó asszony válik) kinevethetem - de úgy látszik felsültem.
Szomorú ábrázattal, egészen lehangolva, s lázzal a tagjaimban kell válaszolnom.
Oda vagyok egészen. Mikor már jó dolgom lenne, akkor más irányban vesztettem el
a legszükségesebbet. No, de még kigyógyulhatok. Életkedvem nincs, úgy érzem
hogy az élet céltalan és terhemre van, ha. Németország nem volna, honnan
mindennap hoznak valami olyan hírt barátaim, mely felvillanyoz, tán rég
búskomorságban volnék. Csak magokra tudok gondolni némi kellemes érzésekkel, de
azt sem úgy, ahogy megérdemelnék s ahogy nekem is nagyobb örömet okozna.
A maga Miklósát a napokban láttam. Tudja már, hogy Mohorán
jártam, de hangján, modorán látszott, hogy fáj neki ez a téma, tehát azonnal
elejtettem. Írja meg, hogy van-e még olvasnivalója? Mert ha nincs, küldhetek
néhány könyvet, köztük kedvencemtõl, Daudet-tõl. Van egy kis regényem tõle,
amit személyesen küldött nekem néhány hízelgõ sorral. Ez most magyarul is
megjelent, magának tartogatom.
Holnaptól kezdve szegedi vendégeim lesznek, s néhány napig
velök kell járkálnom ide-oda. Máskor boldog voltam e kedves ismerõsök jöttén,
de most mérges vagyok, hogy minek háborgatnak? Egy beteg emberben igazán nincs
szív. -
Hát a búcsúra megyünk-e? Kár volna elejteni ezt a jó
gondolatot. Ilonkának tegnap írtam, de magát is kérem, hogy vigyázzon rá (mert
bíz az odajutott szegény, hogy húga lett magának), s mert hogy most a kedves
kicsikét férjhez adjuk hozzám, idomítsa, nevelje s különösen szoktassa el a
pletykázástól, amely hibába õ engem is belecsábított. Úgy, hogy valóságos
pletykázást viszünk végbe Mirbuzer Tercsirõl a levelekben.
Nem szabad nekünk pletykázni. Vannak magaslatok, ahonnan
kell, hogy az apró emberek mozdulatai ne legyenek kivehetõk. Micsoda komikus
dolog lenne, ha Arany Jánosnéról azt hallaná az ember, hogy pletykát csinált.
Miminek, de nekem is, hozzá kell szoknunk egy bizonyos
elõkelõséghez. Mert énrám (s ennek mindig eszemben kell lennem, mert még így is
sokszor megfeledkezem arról) komisz és nehéz feladat vár, ha megélek. Ez most
már erõsen van körvonalozva, többet hátrálni nem lehet.
Jókait kell tovább folytatnom az õ halála után. Én ugyan
sohase lehetek olyan valódi óriás, de kell, hogy éppen olyan fényesen álljam
meg ezt a helyet. Ilonkára nem kevesebb vár, mint hogy segítsen nekem. Tudom,
hogy nincs neki erre hajlékonysága, de ezt el kell sajátítani. Franciául muszáj
megtanulnia folyékonyan, mindenáron. Persze hogy furcsa helyzet ez. Nekem is
furcsa, aki benne vagyok, s még most is azt hiszem, hogy közönséges újságíró
vagyok, sokszor csak az emberek külsõ viselkedésébõl jut eszembe, hogy nini,
hiszen én tulajdonképpen a 6-ik, 7-ik ember vagyok ebben az országban.
De azalatt, míg zsurnaliszta vagyok, sok olyan dolgot teszek
ám, amit a 6-ik, 7-ik ember nem tehet meg. S ez ártalmamra is van.
S hogy ilyen lassan szokom az ilyesmibe az én helyzetemben,
az természetes, mert külsõ fény nem övezi az embert, mi eszébe juttatná
minduntalan, hanem megmaradt eddigi szegénységem.
Hát még szegény Ilonám, miképp alakulhasson át õ oly
gyorsan? Hát csak nevelje kérem, hadd fejlõdjék a kicsike.
Esztendõre már nekem kell vezetnem az írói kirándulást (most
is már nekem kellett volna Pulszkyval, ha beteg nem vagyok), s akkor már Mimike
a háziasszony, mert az írói világban nem számít az, hogy fõispánnék,
államtitkárnék is vannak az írók közt, ott az a legelõkelõbb, aki a
legfényesebb nevet viseli.
Egyszóval a Mimibõl muszáj valamit faragnunk, hogy szégyent
ne hozzon ránk a palóc dialektusával.
Számtalanszor csókolom, s maradok kisebbik férje
Kálmán
|