|
[Budapest, 1882. október 14.]
Kedves Ilonkám!
Megkaptam kedves
levélkéjét. Biz az betegen talált. Nagyon rosszul érzem magamat, s még az a
legrosszabb, hogy napról napra süllyedek erõ dolgában. Kénytelen vagyok sokat
feküdni, mert nem bírok járkálni.
Ezek bizony mind
rossz jelek azon jövõhöz képest, melyet én magamnak magával kiszíneztem, hogy
boldogságban és örök barátságban együtt végezzük, ami még hátra van
napjainkból.
E pillanatban
Kalmár Pistát várom Szegedrõl: holnap nagy Petõfi ünnepély, arra jön. Én is ott
leszek. De félek, hogy a banketten megint megárt valami.
A jövõ héten majd
megírom végleg, mikor megyek Mohorára, hogy hazahozzam. Ha nem leszek beteg, a
jövõ hónap folyamán; ha ellenben rosszul találnék lenni, akkor is... Csakhogy
akkor Magának kell eljönni... Most legalább úgy vagyok, hogy én nem mehetnék.
Csókolom
számtalanszor, s legyen meggyõzõdve, hogy minden gondolatom Maga. Minden
megváltozhatik. De az, hogy én szeretem, az nem eshet alá az idõk változásának,
az örökdolog. Hanem az idõre ne legyen türelmetlen, s ne csináljon magának
skrupulusokat, mert ezeknek valóban nincsen semmi alapja.
Kálmán
Múltkori
levelemben megküldtem az Istókot, megkapta-é? Nelkét és mindnyájukat csókolom
és szívbõl üdvözlöm.
|