|
[Budapest, 1882. december 4.]
Kedves angyalkám!
A diszpenzáció,
fájdalom, még ma hétfõn sincs a kezeimben, márpedig anélkül minek menjek le?
Nagy baj van az ilyennel. Írtam az alispánnak, tegnap felelt vissza, hogy ez az
ügy Budapest területére a minisztériumhoz
tartozik.
Tehát most már
ott kell sürgõsen megtennem a
lépéseket. Ha pedig nem megy, mivelhogy mind a két félnek jelen kell talán
lenni, akkor nincs más mód, mint a kihirdetés, ami ugyan irtóztató alkalmatlan
nekem, de már nem tehetek róla.
Azonban
valószínû, hogy a diszpenzációt megkapom, s ez esetben négy nap múlva magoknál
leszek, de csak egy délutánt tölthetek ott, vagyis inkább egy »este felét«. Nagy dolog ez is, mert beteg vagyok, s itt, a
meleg szobában is vacog a fogam. De mindegy, a maga kedvéért az életemet is
szívesen áldozom fel.
Ha
csütörtökön megyek, még sürgönyözni fogok, mert természetesen csak úgy megyek, ha minden rendben van, ha nem
sürgönyözök, nem megyek csütörtökön, de mindennap várhatja a sürgönyt, minthogy
mondom, az ügyektõl függ.
Valószínû,
hogy megyek, de ha nem is, úgy csak egy-két nap választhat el egymástól,
kivévén azt az esetet, ha hirdetni kell. Ez
esetben vasárnap hirdetnek elõször, de elõbb mindent megpróbálok.
Ne legyen
hát, kedves picikém, türelmetlen, és ne haragudjon, egy-két nap ide-oda, tudja,
hogy ilyen dolgokat nem lehet hebehurgyán csinálni.
Meg lehet
gyõzõdve, hogy senki se lenne boldogabb, mint ha már ma is maga ülne mellettem,
és fõzné a teámat, most, mert éppen teázni készülök.
Milliomszor
csókolom mindnyájukat
Kálmán
[A levélen
oldaljegyzetként:]
Endrének
nem válaszolok, majd élõszóval - a beszély dolgában.
|