[Budapest, 1884 őszén]
Tisztelt Barátom!
Igen köszönöm a küldött
könyvecskéket, »Barère Bertrandot« elolvastam - bámultam Macaulay logikáját,
ragyogó stílben nyilatkozó ékes nyelvezetét; épültem igazságérzetén, s az õ
szemüvegén keresztül nézve megvetéssel fordultam el Barère szolgai, hazug
jellemtelenségétõl.
Hazánkban is
találkozunk Barère-féle jellemekkel, ha mindjárt nem is olyan drasztikus
kiadásban, hja! a nagy francia forradalom rendkívüli eljárást és cselekedeteket
idézett elõ az emberekben! Merész volt az akkori forradalmároknál magában az a
törekvés, hogy az auktoritás iránti érzületét, amely a megszokásánál fogva oly
mélyen gyökeredzett a társadalomban, kortársaiknál még az emlékezetbõl és
gondolatláncolatból is kiirtsák. Mindent leromboltak, mi erre emlékeztethetett,
meggyilkoltatták az arisztokratákat, papokat, ezeknek rokonait, ügyvédeket,
hivatalnokokat, eltöröltek végképp minden címet, az arisztokratákat
megkülönböztetõ öltözéket, egészen új életet kezdvén. Eltörölték a karácsonyt,
s más ünnepeket, a hónapoknak és napoknak más elnevezést adtak, más évszámokat
fogadtak el.
A rombolásban
vakmerõk, sokban nagyszerûek voltak, ha ilyenek lettek volna az üdvös és
igazságos emberbaráti intézmények létrehozásában is, talán maradandó lett volna
alkotásuk, míg így a régi intézmények, bár merevségükbõl veszítve, nagyrészt
ismét életre ébredtek. Bár M[acaulay] oly tárgyilagos maradt, mégsem tudok
menekülni azon impressziótól, hogy oly különös kedvteléssel azért tárja fel
B[arère] aljasságát, mert az javaslatba hozta az angol foglyoknak
meggyilkoltatását, s M[acaulay] hazája ellen egy könyvet írt, telve
gyûlölettel?
Adam asszony
mûvére vonatkozó, Hartyánban mondott szavai nem hangzottak el a pusztában, nem
bírtam menekülni hatásuk alól. Az »Ember tragédiája« [!] tárgyában írtam
akkoriban Adam asszonynak; lehet, hogy legkisebb hatása sem lesz. Valóban alig
is lehet, hiszen már nehány nappal levelem írása után meglepetésemre megjelent
a francia kiadás, de lelkem megkönnyebbült e kötelesség lerovása által.
Mellékelem neki írt soraimat magyarra fordítva.
Nagy sajnálattal
olvastam leányomnak írt soraiból, hogy gyengélkedõ volt, ez mindig lehangoló az
illetõre; de amíg fiatal embernél mulandó dolog, a lélek és test csakhamar
visszanyeri ruganyosságát, s az üdülés közben kétszeresen felvillanyozva érzi
magát, addig az öregség állandó kórállapot, melynek ólomsúlyú bilincseit
kénytelen hordozni a test és a lélek egyaránt. Ez ellen más orvosság nincsen,
mint a türelmes megadás és azon vigasztaló mennyei ajándék, mely amaz édes és
biztos reménnyel kecsegtet, hogy a lélek nemsokára lerázza bilincseit, könnyû
szárnyakon fog lebegni a nagyobb tökéletesedés felé.
Köszönet gyönyörû
cikkéért: az »Asszonymozgalmak«ért, mindnyájunk részérõl fogadja a legszívesb
üdvözleteket.
Õszinte
tisztelettel
Veres Pálné
Beniczky Hermin
|