160.

HERMAN OTTÓ - MK-NAK

[Budapest, 1886. október 15.]

Uram, barátom!

A boncolók legifjabb céhe azt hirdeti, hogy az ember szíve mindössze egy izom, mely addig lüktet, ameddig az »életerõ« tart, s amikor az elfogyott, hát megáll, s azután mindennek vége. Így hirdetik ezt azok, akiknek az ember szívével együtt csak tárgy - néha »érdekes tárgy« -, s én tudom, hogy mióta ez a céh uralkodik, azóta terjed a szívtelenség is.

Megnyugvással viselem elmaradott voltomnak tudatát, mert egyrõl nem akarok, nem bírok lemondani, ti. arról, hogy az ember puszta szervezetén kívül még cselekvõ lény is és hogy e cselekvõségében részt veszen szervezete a maga egészében és részei szerint is.

Ha ezt másból nem tudnám, ha sohasem vizsgáltam volna a szeretet és bánat fokozatait, amint azok magasabb és alsóbbrendû lényeknél nyilatkoznak, megtudom abból, hogy szívem bizonyos behatások alatt a lüktetés határain túl kitágul, más behatások alatt messze e határokon belül összeszorul.

Most ily behatással van dolgom, mely alatt - ezt hinni akarom - sok ember szíve összeszorult; amidõn pedig ez magamon is megesett, legelsõ gondolatom az volt, hogy itt tenni kell.

Azt a szívszorulást a sajtó okozta nekem. Ám én annak mûhelyeiben ma már idegen vagyok - nem ugyan mint tárgy, hanem mint számot tevõ s ezen az alapon joggal bíró munkás; azért nincsen bátorságom, hogy oly ügyben, amely magáé a sajtóé s amely ítéletet kér, csupán magamra támaszkodva föl merjek lépni.

Nekem ebben az ügyben a sajtó emberén kívül még magára az  e m b e r r e  is szükségem van - fordulok tehát ahhoz, ki a szívek örömérõl és bánatáról azért szeret és tud írni, mert megõrizve saját szíve örömét, bánatát, másokét is megérti és átérzi - ezért fordulok Önhöz.

Odaszólítom Önt egy sírhalomhoz, mely ma egy elhibázott élet utolsó menedéke, ahhoz a sírhalomhoz, mely  I m r e h  A u r é l t,  a fiatal képviselõt takarja.

Megtudtuk a sajtó útján, hogy ez a boldogtalan »zilált anyagi viszonyok« miatt fõbe lõtte magát, hogy utolsó tollvonásával csõdöt kért maga ellen.

Úgy érzem elég ez annak a tudnivágyó világnak, mert valójában az a golyó, mely azt az ifjú életet kioltotta, egy pont, mely bevégezte az életet, s evvel együtt a nyilvánosság elé tartozó tör­ténetét is; ami ezentúl következik, az - enyhén kifejezve - a meggondolatlanság kegyetlen­sége.

Hát mi következik ezen túl?

Ugyanaz a sajtó - mondjuk egy része - ma már azt is hirdeti, hogy az az ember nemcsak könnyelmû, hanem bûnös is volt, hogy sikkasztott és csalt!

Legyen úgy, hogy ez igaz. De kérdem én: kinek mi haszna abból, hogy ezt országnak, világnak hirdesse akkor, amikor az a boldogtalan halálra ítélte önmagát - mikor ez a híradás nem téríti meg senkinek a kárát, nem növeszti meg a csõdtömeget, nem világosítja fel a bírót - hiszen az az ember maga kérte a csõdöt, halálának egyszerû híre elégséges volt arra, hogy az érdekelt feleket cselekvésre bírja!?

És most következik a kegyetlenség kegyetlensége!

Álljunk oda ketten ahoz a sírhoz - hát ott találjuk annak az eltévedt embernek ifjú özvegyét és három neveletlen árváját!

Bizony rámondja velem együtt, hogy rettentõ kegyetlenség a megtört özvegy bánatát a gyalázat hirdetésével szívszakadásig tetézni - és rettentõ kegyetlenség az, három ártatlan gyermeket, mely ma még nem is sejti a csapás súlyát, a kihirdetett gyalázattal az élet útjára bocsátani. -

Mit nyernek evvel a károsodottak?

Semmit!

Mit nyer evvel a sajtó?

Tíz sort!

És mit nyer a család ártatlanja?

Egy átkot, mely az egész életre szól.

Azt hiszem, hogy ezen túl minden szó fölösleges.

Üdvözli

igaz híve

Herman Ottó