[Budapest, 1886. október 15.]
[Az elõbbi levél
alatt megszólítás nélkül:]
Osztom a gyöngéd
érzéssel írt szép sorokat annyiban, hogy magam a világért sem volnék képes
utána kiáltani egy halottnak a bûnei lajstromát, de néhány megjegyzést mégis
teszek, nem speciálisan erre az esetre, inkább általában.
A sajtó, az igaz,
nem nyer az elbánással semmit, a családbeliek egy átkot hurcolnak a megbélyegzéssel,
de hogy a társadalomnak nem használ-e ez a kegyetlen szigor, nem rettenti-e
jobban vissza, arra nem mernék egyenesen felelni.
Szomorú idõk
ezek, amiket élünk. Járvány ez már. S ilyenkor minden szerhez hozzányúl az
ember. Nem hiszem ugyan, hogy valami nagyon sokat használna e végzetes titok
fölleplezgetése a sajtó útján, de nagyon sokat nem is árthat, mert bizony
ezek a rossz dolgok úgysem maradnának titokban. Súgják-búgják azokat még
nagyítva is. Az a sötét árnyék, mely a szerencsétlenek családját kíséri,
olyan makacs, szívós, hogyha nem táplálkozik is nyomdafestékkel, fenntartja
magát, velök jár, minden utaikon eléjök áll.
Két közmondásunk
van, mind a kettõ humánus.
Az egyik az, hogy
az élõkrõl nem illik rosszat mondani.
A másik az, hogy
a halottakról nem szabad rosszat mondani.
Dehát e két
közmondás mellett ugyan mikor lehet aztán igazat mondani?
És mégis, olvasva
az ön cikkét, elénk képzelve a három kis árvát, mégis talán önnek van igaza.
M. K.
|