165.

MK. - SZOTYORI NAGY KÁROLYNAK

[Budapest, 1887: június 11.]

Mélyen tisztelt elnök úr!

Ma kaptam meg az Ilyefalván jún. 7-én tartott választói értekezlet jegyzõkönyvét, mely szerint engem méltóztattak kikiáltani a szabadelvû párt jelöltjének.

Nehezen találom meg a szavakat, hogy méltán megköszönjem, mert nagy tisztelet rám nézve a bizalom éppen ez elõkelõ kerület részérõl, melyet Jókai képviselt, akivel én csak egyben érezhetem magam hasonlónak: hogy zászlóm ugyanaz. Csakhogy õ a zászlót emelte, engem pedig legfeljebb a zászló emelhet.

Amit hát Jókai írt e diadalmas lobogóra, azt én le nem törlöm onnan, hanem csak aláírom. Elnök úr méltóztatik ismerni pártállásomat, hogy a Tisza Kálmán politikájának vagyok híve, örömmel fogadom hát el a jelöltséget az õt támogató választóktól, bár nem minden aggodalom nélkül, a mai világban, mikor olyan méltóság nélküli hajsza folyik a mandátumokért, mintha azok valami javadalmak volnának. Bizony, pedig kötelességek azok! A képviselõjelölt urak többnyire abban törik a fejüket, hogy minél többet ígérjenek, én megvallom, a lefelé való licitálásban fogom keresni a hatást: minél kevesebbet ígérni, de azt legalább betartani.

Vajon nem lesz-e hátrányomra az is, hogy nem vagyok erdélyi, mióta némely »magvetõk« kezdik csinálni Erdély és Magyarország között a vámsorompót, a hazaszeretetre nézve is -, hogy a magyar haza fiai, akik az egész föld kerekségén rokontalanok, még itthon is idegenekké váljanak egymás között?

Hiszen felhozhatnék néhány ötletet, amikkel közelebb kerülhetnék talán a székelyek szívéhez. Mondhatnám nekik: íme az én szülõmegyémben is azok a hagyományok élnek, amik itt; Attila szétszórt népének egy része a Mátra tövénél telepedett le, a másik része a székely bércek között. Mondhatnám nekik: »ha a ti elõdeitek sokat harcoltak Magyarországért, a mi õsapáink vérébõl is sok folyt el Erdélyországért«. De ez az én véleményem szerint nem ide való dolog. Ma már nem élnek meg a nemzetek a mesékbõl.

Nem azon kell okoskodni, hogy mi volt ezelõtt, hanem hogy mi legyen ezután.

Újra és újra köszönöm a nagy kitüntetést, amelyben az ilyefalvi kerület szabadelvû párti értekezlete részesített. Akár gyõzünk, akár nem gyõzünk (ámbár oly vezér alatt, mint mélyen tisztelt elnök úr, talán lehetetlen is nem gyõzni), örökké kellemes emlékem marad a jegyzõ­könyv, egy melegítõ, buzdító fénysugár a rögös írói pályán, amelyet nem egészen dicstelenül jártam meg eddig.

Azért hivatkozom erre, mert e jegyzõkönyv visszatükrözi az értekezleti szónok ékes beszéd­jeiben, hogy éppen az írói tollra fektet a párt némi súlyt.

De így is kellett annak lenni. Hiszen olyan természetes az, hogy a világ legelsõ fegyverforgató népe, a székely ösmerje fel leginkább, milyen nyilakkal kell mainapság verekedni.

Én a magaméival testestõl, lelkestõl odaállok a székely érdekek védelmére.

Méltóztassék ezt, kérem, addig is közölni a nemes székely választókkal, míg én élõszóval tehetném, egyszersmind fogadja mélyen tisztelt elnök úrnak stb.

Mikszáth Kálmán