183.

MK - JÓKAI MÓRNAK

[Budapest, 1890. november 29.]

Kedves bátyám!

Olvastam hozzám írt leveledbõl, a leaotungi emberkék eszméjét honnan vetted, de engem nem viszel tévútra. Szép épületes tudománynak tartom a tarokkot magam is, de azt már kötve hiszem, hogy beszélytémák bugyognának belõle. Nem lennék-e én akkor termékenyebb náladnál? Mert meg kell mondanom az igazat szemedbe, hogy én sokkal jobb tarokkista vagyok, mint te! Te pedig sokkal jobb író vagy, mint én - és ez is valami.

Hanem éppen azért nem szép tõled, elzárni elõlem a forrásokat. Már mindjárt tegnapelõtt, mikor a levél megjelent, kifejezhettem volna a kételyemet - de akkor még nem jöttem rá, hol vetted a leaotungi emberkék eszméjét. Most már azt is tudom.

Mindenekelõtt megmondom neked, merre fekszik Leaotung tartomány, az eltemetett kis ország, ahonnan nem lehet kijönni a lakosoknak. Te Kína mellé tetted, de voltaképpen kezdõdik Prónay Dezsõ báró mellõl, és tart fölfelé egész Fröhlich Gusztávig, Hornáth Gyuláig, kik a gránicon ülnek.

Ez a te Leaotung tartományod.

Tudod-e, hogy jöttem én erre rá? Amint ott ülünk tegnapelõtt a Szilágyi hatalmas beszéde alatt, hát látom egyszer, hogy a nagy miniszter fölkap egy csomó leaotungi embert és elkezdi õket a saját állásaikba mártogatni (te ezt a folyadékot naphtának nevezted a beszélyben) s éppen ellenkezõleg, mint a gyertyamártónál, minél többet mártogatta õket, annál kisebbek lettek. Fogytak, törpültek ott a szemünk láttára, úgyhogy elbûvölve a látványtól, közbe is szóltam:

- Nini, a leaotungi emberkék!

Szerencsére nem hallották a gyorsírók, se az elnök, aki nyilván megpirongatott volna, mert barátságos lábon állunk Leaotung tartománnyal.

Ebbõl aztán világos lett elõttem minden, amit megírtál.

Hiszen persze, hogy persze, a habarékpárt az az országocska, melyet egy beomlott kõszikla elzárt a nagy világtól, s a lakosoknak nem marad egyéb választásuk, mint vagy ott pusztulni el, vagy kijönni.

Kijönni azonban nem lehet, mert csak egy akkora rés van kifelé, amin egy kis arany-menyét kiférhet. Aminthogy ki is fért már rajta Fenyvessy Ferenc barátunk.

S íme most már hová tendál az egész leaotungi politika. Az embereknek m e g  k e l l  e l õ b b  k i s e b b e d n i ö k,  hogy átjöhessenek. Nagy kevély természetükkel, vezéri páncéljaikkal, forgós sisakjaikkal át nem férnének az összezáródott T i e n - U u e n sziklaúton.

Te, kedves bátyám, aki elõbb láttad meg ihletett szemeddel az ég boltján az Andromeda csillagot, mint a szakértõ csillagászok, te immár anticipálva az idõket, le is írtad az õ bevonulásukat a klubba, amikor megkisebbedve jönnek harmincheten. (Én is ennyire becsülöm a számukat.) Gyönyörûségesen le van ez festve, hogy »lépdel a kormányzó, (ez a legmagasabb termetre köztük) négy vadásszal, három kürtfúvóval (Kaas Ivor, Bolgár és Greesák) négy palankinhordóval, két napernyõtartó (Linder György, Bernáth Dezsõ), két lámpavivõvel s azonkívül tizenkét testõrvitézekkel, hoznak magukkal két tigrist, két szelindeket, egy tevét. És ez mind összevéve nem tesz ki többet egy közönséges jól kihízott mandarin súlyánál.«

Eddig a te szép, elbájoló meséd. Valóban csodálkozni fog felette Gyulai Pál, aki azt mondja, hogy mikor »igaz történetet« írsz, mindig mese válik belõle, s most íme, hogy egyszer mesét mondasz, egy igaz történetre bukkanhat.

Mély megfigyeléssel nyúltál bele az aktuális politika szálaiba, csak egyetlen egyben sántít a dolog. Ti. a császár Csia Csingi felséges személyét nem látom sehol a horizonton, aki pedig szükséges volna arra nézve, hogy a menyét nyakára kösse a cédulát azzal a beszélyedben leírt becses üzenettel a leaotungi emberkékhez:

- Én Csia Csingi császár kívánlak palotámba elfogadni, s mindennemû szükségesekrõl gondos­kodom rólatok útatokban és szállástokon.

Egyebekben pontról pontra összevág minden. Sõt némileg ebben is, mert a mi leaotungi emberkéink hasonlóan kisebbednek, s folyton-folyvást várják az üzenetet. Nap nap után múlik, s az üzenet nem jön. A Csia Csingi szája be van csukva.

Látod, hiába fogtad rá a tarokk-figurákra a meséidet, megösmerem én a te észjárásodnak furfangos voltát, s igen sajnálom, hogy már te is a szegény mérsékelt ellenzék ellen törsz, gúnyos szatírákat írva róluk. Hiszen annyira elhagyottak és szerencsétlenek!

Kinek a lelke essék meg rajtuk, ha nem a költõé; aztán akinek annyi koszorú van a fején, mint neked - az hagyja a tövisekkel való babrálást nekünk, akik igazán csak leaotungi emberkék vagyunk hozzád képest; s ha elszeded a témáinkat - mibõl élünk meg azután?

Vagy hogy éppen azért utaltál engem a tarokkra?

Tisztelõ híved és szolgád

M. K. [Mikszáth Kálmán]