|
[Budapest, 1890. november 29.]
Kedves barátom!
Midõn arra kérsz,
hogy néhány szót írjak a »Jó palócok« díszkiadásához, az elsõ tollvonás csak az
lehet, hogy megköszönjem neked a buzgalmat, gondot és költséget, amit az én
legkedvesebb szülöttemnek kiöltöztetésére fordítottál.
Bizony nem
gondoltam volna, mikor hozzád adtam kosztba, hogy egy évtized múlva ilyen
csillogó ruhában fog pompázni. Egyszerû, szegény könyvecske volt, amint a
világba elindult, olcsó, zöldes köpenykében, zsönge apró képekkel, kezdõ
piktorok kísérleteivel. Az apjának semmi neve se volt, amire támaszkodhatott
volna, a genre is lenézett, megvetett. Nem volt valami nagy bizalmam a
karrierjéhez.
Hiszen tudod,
hogy megy ez Magyarországon. A könyv megeszi a kiadót, a könyvet megeszi az
egér, az egeret megeszi a macska. A macskánál aztán megakad az egész irodalmi
pályafutás, mert a macskát nem eszi meg senki. Az író ellenben semleges
perszóna az egészben. Õt nem eszik, de õ sem eszik.
Mondom, nem volt
hozzá valami nagy bizalmam, de most, midõn idegen nyelveken, ragyogó külsõvel
visszatér, magam is hinni kezdek az életrevalóságában, s minek is titkolnám,
szívem megtelik atyai örömökkel. Magamat látom e könyvben, aminõ voltam fiatal
koromban s aminõ már sohasem leszek többé.
Még zúgnak az
erdõk, hiszen zúgnak még a palóc dombokon, még nyílnak a réteken a virágok, még
száll a magdalena-bogár keletre-nyugotra, de már eszembe se jut gyanúba fogni,
hogy üzenetet visz... talán éppen Bede Erzsitõl Szûcs Palihoz.
Még látom
képzeletemben a templomba lépegetni a tündérszép menyecskéket, bokros
kendõikben, rámás piros csizmáikban (amiket Filcsik varrt), koronás
imakönyveikkel, de már nem érdekel úgy, mint régen, hogy mit susognak egymás
közt. Még visszaálmodom néha a Péri leányok haját, de a hajillatot már nem
érzem.
Negyven év ül rajtam, s én tizenöt éve ülök az
újságírói asztalnál.
Más világban
vagyok, más viszonyok, más emberek közé lökött az élet. Azokat festem most. S
amennyi cifra szûrt akasztgattam egykor a jó palócokra, azokat leszedegettem
apránkint, adókat szavazgatván meg a nyakukba.
De ha én
öregszem, barátom, jól esik látnom, hogy te miként kezdesz fiatalodni. Mert
valóban fiatal vérmesség kell ahhoz, hogy egy szépirodalmi kötetbe ennyi
költséget versz be. Nem is hiszem, hogy nem a vén Galandáné boszorkányozott
meg.
De a fiatalosság
rugója, jól tudom én, a nemes kötekedés, hogy e könyvbõl, melyet te is úgy
szeretsz, az a rész legyen a szebbik, amit te adtál hozzá. Levertél elösmerem.
Nemhogy kicsinyelni
akarnám a könyvet, hiszen én írtam, egy darab a lelkembõl. S aztán jó volt
hozzám. Sok örömet szerzett. Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázódott és
azt mondta: »Gyere kedves gazdám a hátamra, elviszlek, ahova el akarsz
jutni.«Elvitt a Kisfaludy-Társaságba, elvitt az Akadémia tudósai közé, elvitt a
törvényhozási terembe. Hiszen az igaz, hogy szegény voltam, szegény maradtam,
pénzt nem hozott az én könyvecském, de elég szép volt tõle ennyi is.
És mégis elfog az
aggodalom, szorongó érzés vesz rajtam erõt e fényes, költséges foglalatnál.
Mert láttam már
én egyszerû mezei virágokat drága majolika cserépben - és alig mutattak
valamit.
[Mikszáth Kálmán]
|