187.

MK - KISS JÓZSEFNEK

[Budapest, 1891. január 21.]

Kedves Barátom!

Nem volnék igazi újságíró; ha már azóta ki nem szimatoltam volna, miféle merénylet készül ellenem lapodban, a Hétben. Kiszivárgott a híre, hogy az arcképemet hozod és a kiadóimmal íratod hozzá a kritikát felõlem. Pokoli gondolat barátom. Mintha a macskát tennéd meg bírónak az egér felett.

Tegnap a ház folyosójára hozták meg hírét, ahol nagy nyüzsgés-mozgás észlelhetõ most a megürült Napló szerkesztõi állása körül. Arra vagyok kíváncsi, ha a Kozarek helye megürül, lesz-e vajon a Házban akkor is észlelhetõ mozgás? Hogyne. Akkor is lesz!

De ez most már nekem mindegy; amint meghallottam hogy te miféle dolgot forraltál ki ezekkel az én kiadóimmal ellenem, egyszerre elborult velem a világ, s különféle visszatorlási eszkö­zökön kezdtem a fejemet törni.

De már ezt nem hagyhatom annyiba! Erre írni kell valamit. Ezt okvetlenül ki kell parirozni.

De mivel?

Hát amint javában keresgélnék az ideáim közt, egyszer csak megáll, elõttem Kõrösi Sándor t. képviselõtársam és így szól:

- Hoztam neked egy történetet.

- Add ide! Hogy néz ki?

- A harang és a kalapácsról szól.

- No hát mondd el.

- Van Debrecenben egy Kavics József nevû lelketlen uzsorás, aki nagy vagyont harácsolt össze, istentelenül. Most öreg korára azonban javulni akarna. Megjelent az egyházi gyûlésen, és felajánlotta, hogy egy drága harangot vesz a toronyba. A tanács tagjai összenéztek, többen morogni kezdtek: »Nem kell a harangja«. Köpczös István uram õkegyelme pláne felállott, s ilyeténképpen szólott:

- »Isten szent kegyelme fordítsa el e nagy csapást Debrecen felõl, mert az árvák és özvegyek siralma kongna-bongna a harangban. Jaj neked, Debrecen, ha szüntelen ezt hallanád: Bim-bam! Bim-bam! Én vagyok a Tóth Józsefné derékalja! Bim-bam! Én vagyok a Szabó árvák garasa. Nem, ezt a harangot nem szabad a toronyba föltenni, mert az ideharangozza a felhõket, a jégesõt, a mennyköveket.«

De a tanács egy része elõtt nem volt közömbös az ingyen harang.

»Szavazzunk az ajánlat felett!« - mondák.

A szavazás megtörtént, s egy szótöbbséggel elfogadták a Kavics József uram ajánlatát, mire felugrott újból Köpczös István:

»No, ha ez a harang meglesz, hallják kegyelmetek, hát én mégsem hagyom a dolgot annyiba, s ezennel felajánlom, hogy a toronyba egy órát csináltatok, az órára egy kalapácsot, hogy az a kalapács az idõk végezetéig minden negyed órában üsse-verje azt a harangot.«

És hát ezt is köszönettel fogadták presbiter és kurátor uraimék. Megvan a harang is, megvan a kalapács is, s veri-üti azzal Köpczös István uram a toronyban Kavics József uramat.

Eddig a történet, kedves barátom, Kõrösi Sándor legalább nem mondta tovább. A világért sem akarom az én tiszteletre méltó kiadómat Kavics József uramhoz hasonlítani. Derék úriemberek egytõl-egyig, de a rólam szerzett adataik és élményeik sok keserûséggel lehetnek vegyítve. Rosszul honorált novellák sírása, zokogása hallik ki a sorokból. Egy hosszú életpálya apró súrlódásai nyikorognak ki a betûkbõl.

De a hasonlatosság fõleg téged érint, csakhogy még rosszabb vagy a debreceni presbitereknél, mert te magad fundáltad ki ezt a harangot - amely lehetõleg felém hozza a jégesõt és mennyköveket.

Hát jól van - de Köpczös uramnál én se maradok kisebb, s ehhez a haranghoz én is küldök a legközelebbi számba egy kalapácsot, mely azt jól megütögesse.

Címe lesz: »Az én kiadóim«. Küldd el a szedõ gyereket egy pár nap múlva.

Budapest, 1891. jan. 21.

Szeretõ barátod

Mikszáth Kálmán