197.

MK - A PESTI HÍRLAP SZERKESZTÕSÉGE TAGJAINAK

[Budapest, 1893. október 24.]

Kedves barátaim! Nem tudom, melyitek írta a »Pesti Hírlap« tegnapi számába azt a néhány kísérõ szót a Szabó Endre hozzám írt költeményéhez, melyet a Vasárnapi Újságból vettetek ki, de akármelyitek írta, sok bajt és kellemetlenséget csinált, azt hagyván sejtetni, hogy egy Mikszáth-Társaság fluoreskál valahol a városban.

Mindenekelõtt tapintatlanság volt azért is, mert ráijeszteni Szily Kálmánra ilyenkor, midõn éppen harcban áll Neményi Ambrussal, kegyetlen dolog. De ez semmi. Végre is, hadd reszkessen az Akadémia, legalább mégis csinál valamit: reszket.

Ezért nem szólnék - de boldog isten, micsoda helyzetben vagyok én azóta a klubban? A wippek éber szemmel néznek rám, mint olyan emberre szokás, aki titkos társaságokat alapít. Mert minden emberi hajlamok közül ez elõttük a legveszedelmesebb. A belügyminiszter egész más szempontból fenyegetett meg: »Három nap alatt mutassátok be az alapszabályaitokat, mert különben...«

Egy képviselõtársam, aki négy banknál és három különféle társaságnál igazgató vagy felügyelõ, alázatos nyájassággal kérdé: »Nem szúrhatnál be engem is abba az új Társaságba? Apropos, mennyi tantiémet fizetnek?«

Ami engem illet, én az újdonság megjelenése óta gyakran holt írónak képzelem magamat - akinek nevére már társaságot csináltak. Órákig eltûnõdöm, hogy élek-e még, vagy a halál után vagyok? Vannak jelek erre is, arra is. Nem bírom tehát eldönteni. De minthogy akkor se szerettem dolgozni, amikor bizonyosan éltem, miért dolgozzam most, mikor úgy lehet, az örök pihenésre vagyok már kiküldve?

De talán mégis élek, mert két-három levelet kapok napjában. Könyvelõ, pénztárnok ajánlkozik az új Mikszáth-Társasághoz. (Hm, egy pénztárnok csakugyan ránk férne.)

Az is a lét mellett bizonyít, hogy még mindig tarokkozom s Jókai váltig csipked (és kontráz) játék közben:

- Hát már neked külön társaság kell? Hát már neked nem elég az Akadémia? Pedig látod, olyan derék intézmény az. És annyira szükséges. Szükséges mondom, hogy ebben az országban, ahol egy díjnokságra is kétszázan pályáznak, mégis legyen egy olyan pozíció, amire senki sem vágyik.

És még a gáncsot, a csipkedést, a félreértéseket mind eltûrném, de a megnövekedett tekinté­lyemet lehetetlen elviselni. Nem vagyok én a tekintélyre alkotva.

Érzem, mert éreznem kell, hogy itt a sok országnagy és excellenciás úr nevérõl egyetlen Társaság sincs elnevezve. Rettentõ kevélység fut fel a fejembe. Micsoda? Hiszen ezek mind csak apró emberek hozzám képest! Hát van Wekerle-Társaság, vagy Tisza Kálmán-Társaság a világon? Csak az egy Zichy Jenõ gróf versenyezhetne velem, ha itt volna, mert »Zichy Jenõ hadastyán-egylet« van. S végtelen öröm fog el, hogy Zichy Jenõ nincs már itt. Egyedül állok, egyedül, s határtalan fölfuvalkodottságomban önérzetesen, fölemelt fejjel lépdelek végig a klub termein, társtalanul, mint a Vajda János üstököse, senkit sem tartván érdemesnek megszólítani. Mit beszéljek én magamnál kisebb emberekkel? Hát nem beszélek, hanem csak járok, járok, ásítozok, fújok és unatkozom.

Nem, ezt nem bírom ki tovább, ezt az unalmat, ezt a nagyságot - vegyétek le rólam az átkot, helyet adván e dementinek, ösmerjétek be, hogy a Mikszáth-Társaság csak az illetõ újdonság­írónak a fejében létezik. Rossz elképzelni, hogy a lapok többi közleményei is csak ennyire igazak!

A dolog úgy áll, kedves barátim, hogy csakugyan van egy »Mikszáth-Asztal« az »István fõherceg« szállodában, de nem Mikszáth-Társaság. A pincérek és a különféle borfiúk így neveznek egy szögletasztalt, ahol hétköznapokon mi ketten szoktunk vacsorázni az én t. képviselõtársammal, Pongrácz tábornokkal. Hívhatnák ugyan gróf Pongrácz-asztalnak is, de õk demokraták s Mikszáth-asztalnak hívják. Tõlük senki e jogot el nem veszi.

S valóban dukál is, hogy Mikszáth-asztalnak hívassék, mert minden hónapnak egy napján (ezt a napot Murai Károly tûzi ki) gróf Pongrácz számûzetik, s az asztalt kilenc legkedvesebb pajtásom foglalja el az írói világból.

Ezek közt van Endrõdi Sándor, a jeles poéta, a Ház Naplójának szerkesztõje. Õ viseltetik irántam a legtöbb respektussal, mert tudja, hogy Katánghy Menyhért szigorú naplóbíráló. Bezzeg összetipor minden földi rangot és tekintélyt Szabó Endre, s a végén mindig ezzel búcsúzik el tõlünk, hatalmas disputáit mintegy befejezve: »Szamarak vagytok, nem lehet veletek beszélni.« S ilyenkor mindig összerezzen bennem az akadémiai tag. Itt ül a szelidlelkû Sebõk, nógatja vis-à-vis az olasz borok protektora, Murai Károly: »Ne aludj, Sebõk, ne aludj.« Fönségesen terpeszkedik el Sebõk mellett Magyarország és Társországainak pesztonkája, a hatalmas vállú Pósa, akin lázas kevélységgel pihenteti szemeit Wolfner. (Ez az egyetlen terület, ahol Singer nélkül jelenik meg.)

Kavarog a füst, de nem a tömjén. Sõt Kenedi Géza, mint publicista, egyenesen lenéz bennün­ket, belletristákat, s szõke bajuszát sodorgatva Wolfnernek fejti ki esõpotyogáshoz hasonló csendes hangon filozófiai nézeteit.

Beh messze járt a valóságtól az az újdonságíró, aki úgy adta elõ, mintha ez a kompánia az én udvaromat képezné. Hiszen ezt én nem bánnám, de nem úgy van. Úgy látszik, ösmeritek Enyedi Lukácsot, aki, ha én azt mondom, hogy ma hétfõ van, számokkal bizonyítja be, hogy kedd van, s a többieket valamennyit. Dehogy hallgatnak ezek engem. Pláne még pietással? Nem hallgatnak azok sehogy. Némelykor egész este nem juthatok szóhoz s örülök, ha szerényen meghúzódhatom a szelíd lelkû Nagy Miklós oldalánál (aki nem bánt, mert kéziratot akar tõlem), s ha egy kicsit hízelkedhetem László Mihálynak, akinek jeles gimnáziuma van, ahová már is nyomkodom a helyeket apai ravaszsággal a két fiacskámnak. Általában amennyire itt név imponálhat, akkor egyedül a László Mihályé imponál - mert kétszer lehet a nevenapját tartani.

Ilyen ez a kompánia. Nincs semmi célja, semmi más törvénye - csak egyetlen nyárspolgárias paragrafusa: »Szeretni tartozunk egymást«. És ez ellen a paragrafus ellen soha egyik se vétett, egyre történik tehát az a csoda, hogy itt tíz olyan embert lehet látni, aki mind elmondhatja magáról: »Nekem kilenc jóbarátom van.«

Ha néha elgondolkozom ezen, szinte elérzékenyülök, hogy mi milyen gazdag emberek vagyunk ott, egy rakáson.

De elég arra a hírre helyreigazításul ennyi - ti pedig, kedves barátaim a »Pesti Hírlap«-ban, tegyetek le arról a csúnya szokásról, mely most divatba kezd jönni, hogy minden lap megtesz az ország nyakára a maga munkatársai közül egy legnagyobb írót - s e mellett minden eszközzel üti a reklámot. Lévén vagy huszonöt lap, van tehát vagy huszonöt legnagyobb élõ író.

Azaz huszonhat, mert másodiknak aztán minden lap beveszi a maga írója mellé Jókait (mint a ferbliben a sántát). Az ország csak úgy turkálhat a nagy írók közt.

Hagyjátok el, mondom, ezt a rossz szokást, vagy ha nem lehet abbahagyni, mert a többi lap is úgy tesz, válasszatok meg mást erre a nagyságra (hiszen elvállalja azt valaki), nekem nem kell; megtanultam én azt, hogy a fa, akármilyen magas dombra ültetik is át, csak éppen akkora árnyékot vethet, amekkora lombja van.

Mikszáth Kálmán