202.

MK - NAGY MIKLÓSNAK

[Budapest, 1896. február 2.]

Kedves barátom!

Jókait a minap vacsorára híttam az »István«-ba. Azt mondja a nagy öregúr:

- Elmegyek, legalább ott nem talál rám a Nagy Miklós.

- Dehogy nem - feleltem. - Hiszen ha én olyan helyt tudnék a világon, ahol a Nagy Miklós nem talál meg, mikor kéziratot ígértem neki!

Látod, ilyen rossz híred van tenéked. De még ez hagyján, most még mivel tetézed meg szerkesztõi voltodnak rettenetességét?

Elkezded, mint hallom, kutatni, hogy a »Beszterce ostroma« címû regényembõl mi az igaz, mi a nem igaz.

Exhumáltatod sírjából Pongrácz István grófot, a regényhõsömet, s tanúkat állítasz fel (pajtásaiból, ösmerõseibõl), akik elmondják milyen volt, mit tett, megállapítsák karakterét, életfolyását, elmeséljék bolondságait, kalandjait.

Ej, ej, Miklós! Sohasem hittem volna, hogy te is hozzájárulj a világ felfordításához.

Azelõtt nem volt szabad hazudni se papnak, se mesterembernek, se újságírónak, se politi­kusnak, senkinek sem, de a regényírónak szabad volt. (Igaz, hogy ezenkívül még a fiskális is tette, de már azt megszólták érte.)

Most aztán, mikor mindenki fel van szabadítva beszélni, amit neki tetszik, akár igaz, akár nem igaz, annak a kutatásába vágtál bele, hogy mi a nem igaz a »Beszterce ostromá«-ban. Hát mi akar ez lenni? Hát már nekünk elbeszélõ íróknak se szabad kigondolni egyet-mást? Még bizony rámondjátok egyszer például a »Szent Péter esernyõjé«-re, hogy »aljas« koholmány, mert a Wibra György ügyvéd neve egyetlen ügyvédi kamara lajstromában sem fordul elõ - Glogova pedig nincs bent a helységek névtárában.

De mindegy. Jól tudom én, te ezt csak azért teszed, hogy üres idõdben még a személyeimet is zaklathasd, hogy azoknak se legyen nyugodalmuk. Ösmerlek Miklós! Ilyen vagy.

De ez egyszer szinte örülök rajta, mert a kritika részérõl is, mely bár érdemen felül magasztalta »Beszterce ostromá«-t, hallatszott imitt-amott egy-egy észrevétel, hogy az vagy emez a rész, például a katona-menetelés Zsolnáig, - vagy István gróf leírt garázdálkodásai lehetõk-e a XIX. század második felében, a mai jogállamban? Érdekes volna - mondák -, ha az író magyarázó jegyzeteket csinált volna a történetéhez némely részekrõl, miután a középkori mesét különös módon szõtte be egész napjainkba.

Hát, mondom, örülök puhatolódzásaidnak, sõt ha meg nem elõztél volna, talán magam kértem volna vizsgálatot a szereplõ személyzetem ellen.

Egyetlen egy eleven emberrel beszéltem, akirõl regényt írtak. A »Kaméliás hölgy« Armandjá­val, egy öreg kalandorral, aki a Gleichenberg melletti Bertholdstein nevû tündérvárában lakott mesés kincsei közt.

E meggörnyedt hátú, villogó fekete szemû öregurat Seffert pasának hítták. Származására lengyel gróf volt, sokat tartózkodott itt Pesten is régibb idõkben, fiatalkorát azonban Párizsban töltötte s Gauthier Margittal való viszonyát (a leányt persze nem így hítták) maga beszélte el ifj. Dumasnak.

Egy ízben kérdezõsködtem tõle a világhírû regény fundamentuma felõl.

Kedvetlenül rágicsálta nagy, tömött fehér bajuszát.

- Ah, hagyja kérem. Dumas egészen tönkretette a témát. Sohasem bocsátom meg neki!

Hát bizonyosan én is tönkretettem a témát. De nem errõl van most szó, hogy mi igaz, mi nem, s ha már kihallgatod erre nézve, kedves Miklós, a tanúkat, engedj elõbb szót a vádlottnak. Hiszen magamtól is bevallok mindent töredelmesen.

Ami a »Beszterce ostromá«-ban igaz, az mind nem valószínû. Csak az a valószínû benne, amit én gondoltam bele, azaz, ami meg nem történt.

Igaz benne a leghihetetlenebb, az ti., hogy. Pongrácz István úgy élt, ahogy élt, hogy katona-kötelezettségre szorította a környékbeli parasztokat, akik azt a feles földekért uruknak szívesen teljesítették. - Még talán hitték is, hogy tartoznak vele.

Hogy a vármegye mért nem szólt bele a játékba? Hát mért szólt volna bele? Kinek volt az ártalmas? (Persze Burkusországban nem volna ilyesmi lehetséges, - de nem is Burkusországban játszik az én regényem.)

Annyira nem bánta ezt a hatóság, hogy a budetini honvédség is, Mayer parancsnoksága alatt, a szokott éjenkénti hadgyakorlatait István gróf hadi népe ellen végezte. (Olcsóbb volt így az aerariumnak.) Forget õrnagy élõ személy (a nevet se változtattam meg). E Forget egy szomszéd faluban élt, mint nyugalmazott császári kir. õrnagy, s István gróf fizetést adott neki, hogy a háborúiban (többnyire mint ellenfél), vezesse seregének egy részét.

Ami mármost a mesét illeti - abból teljesen igaz, hogy Pongrácz Zsolnán 600 forintért egy kötéltáncosnét vett, azt házához vitte, s midõn egy idõ múlva onnan megszökött  v a l a m i  f i a t a l e m b e r r e l  és Besztercére menekült István gróf utána ment, de a vasúton oly különös zagyva dolgokat beszélt egy szinte Besztercebányára utazó úrnak mutatván a helyet a kupé ablakából, ahol a jövendõ kor legnagyobb háborúja fog megvívatni, hogy az idegen utas, kivel egy vendéglõbe szálltak figyelmeztette a vendéglõst a vele jött úrra, mint õrültre, »Jó lesz egy kicsit vigyázni rá«.

István gróffal most már furcsán kezdtek bánni a pincérek, amit õ is észrevett, s valóságosan rabiátus lett. Erre a rendõrséghez fordultak, amely letartóztatta a grófot, mint õrültet. Csak nagy üggyel-bajjal bírta kiszabadítani másnap az ottani honvédparancsnok, gróf Pongrácz Károly, a mostani képviselõ.

Ez volt a casus belli. Már ekkor megfenyegette a várost:

- A földdel teszem egyenlõvé!

S hazaérvén, összegyûjté hadi népét, fölrakta ágyúit szekerekre, és megindult a bányaváros elpusztítására, mely violenciát követett el személyén, és a leányt is visszatartja.

A Böszörményi által szerkesztett »Magyar Újság« egyik újdonsága emlékezik meg e menetelésrõl, de hiszen sok élõ tanú van erre. A hadak (több mint száz fegyveres) egész Zsolnáig értek, ahol is az »Urak Háza« nevû vendéglõ elõtt István grófnak több ismerõse sörözött, kiknek a kedvéért megállott, és végig mulatott velök egy éjszakát. Ez urak, kik közt jelen volt a budetini m. kir. honvédparancsok is, rávették a visszafordulásra.

Hogy mivel vették rá, azt nem tudom. Ezt már egészen nekem kellett kigondolni, s így szõttem bele az Apolka alakját, a Trnovszky testvérek villongását, Lengeffy színész truppját. A magas arisztokráciát is én ajándékoztam meg a Behenczy bárókkal. (Azóta egyébiránt közönségessé vált már a bárócsinálás.) István gróf tényleg olyanformán halt meg, ahogy én leírtam: halála elõtt búcsúlátogatásokat tett ösmerõseinél, a nevezett Forget õrnagynál is, elmondván hogy nagy útra megy az õseihez. Aztán lefeküdt ágyába, maga mellé vévén karikás ostorát, mellyel a bejövõ cselédeket onnan az ágyból  r e g u 1 á z t a  nagy ügyességgel. Két, három napig feküdt így látszólag egészségesen; harmadnap odahítta a várbeli vénasszonyokat, s így szólt hozzájuk:

- Öltöztessetek fel, aztán igazítsátok el úgy a lábamat, kezemet vén banyák, ahogy a halottak szoktak feküdni, ti már tudjátok, - mert nem szeretném, hogy holtom után babráljatok rajtam a piszkos kezeitekkel!

Megigazították, ahogy parancsolta, mire kiküldte õket, behunyta a szemeit és meghalt - mintha az is csak az õ kívánságára történt volna.

Abban a percben, mikor meghalt, a vár egyik legrégibb részében a boltozat leszakadt.

Szóval sok mindent tudtam még, amit fel nem használhattam: nem minden téglát raktam be az épületbe, amim volt; soknak amit beraktam, lekalapácsoltam a végét, és sok újat a magam tégláiból tettem hozzá; - a malter persze mind az enyim.

Hogy mi az igaz, mi a nem igaz a könyvben, ezt most már magamnak is nehéz a  m a 1 t e r e n  k e r e s z t ü l  konstatálni, s te magad is olyan súlyos feladatra szabadítottad fel Pongrácz István ismerõseit, mint Hatvani professzor az ördögöket, mondván nekik:

- Válogassátok ki ebbõl az egy véka összekevert mákból és kölesbõl külön a kölest, külön a mákot.

Igaz barátod

Mikszáth Kálmán