[Budapest, 1896. február 2.]
Megtisztelõ
felszólításod folytán, íme itt közlök nehány jellemzõ adatot Beszterce ostroma címû mûvedben ragyogó
tolladdal ecsetelt hõsöd, Pongrácz István gróf életébõl.
Valahányszor utam
a vágvölgyi vasúton visz, mindannyiszor lesem a várnai vasúti állomás mellett,
az ósdi külsejû nedeci várkastély magas tornyának elõtûnését, s ezt meglátva,
azonnal képzeletem elé idézem Sefi gróf rokonszenves alakját. Õ már nyugszik, s
vele együtt eltávozott ezen kies vidékrõl a mulató jókedv is. Nem veri fel
többé a, táj csendjét sem négyes fogatának dübörgése, sem vörös ruhás lovas
testõrségének rohanása. Hóbortosnak mondták, pedig inkább különc volt, s
emellett gyermekies, lágy szívében a jóságos kedélynek olyan derültsége, mely a
mai anyagias korban mind nagyobb ritkaság.
Stefi gróf úr volt a szó szoros értelmében.
Boldognak csak akkor érezte magát, ha vendéget fogadhatott, s vendégszeretete
határt nem ismert. Az elõre bejelentett vendégeket nappal is fáklyafénnyel,
kürt és trombitaharsogással s díszlövésekkel fogadta. Kastélyából csak szökve
menekülhetett a vendég, s még akkor sem volt biztos róla, hogy cirkálásra
küldött emberei vissza nem viszik.
Egy ízben lócsere
ürügye alatt tettem nála lóháton látogatást, s minthogy õnála minden ily üzlet
egy egy tréfára szolgált alkalmul: akkor is kocsiba nem használható, rugós
lovat ajánlottam neki gyeplõsnek. Mikor a lovat befogták: elsõ megiramodásával
összetépte a hámot. Erre én lovamat gyorsan fölnyergelve menekültem. Stefi
gróf szintén lóra pattant s üldözõbe vett embereivel. Én Várnán (egy kis
mezõváros Nedec község szomszédjában), melynek õ volt földesura, az õ
vendéglõjébe menekültem, s miután egy más lovas barátommal a vendéglõs által
lehetõ jó élelemmel elláttattuk magunkat, hogy a várható ostromzár alatt ki ne
éheztessen bennünket, erõsen eltorlaszoltuk szobánkat.
Az ostrom
csakhamar megkezdõdött Stefi gróf személyes vezetése alatt. Vaklövések zaja verte
fel a csendes vendéglõt. Két órai erõs küzdelem után - midõn biztosította
személyes szabadságunkat - kapituláltunk, s nagy gyõzelmi menettel
szállíttatott vissza Nedec várába, ahol víg kedv s párját ritkító mulatság
mellett megköttetett a béke.
Több saját
találmánya volt, s azokban lelte fõbüszkeségét.
Nyáron át három
ágyat tolatott össze, s azokban hált egy nagy terem közepén, azt állítván, hogy
így nem szenved a melegtõl, mert amint az egyik ágyban átmelegedett, a másikba
hengeredett át, majd abból ismét a harmadikba. Ezen találmányának köszönhette,
mint mondá, a jó alvását.
Egy télen a fûtõanyaggal gazdálkodni
akarván, elrendelte, hogy a vár egyik tornyának a földszinti helyiségébe rakják
e a lótrágyát. Õ aztán ezen toronynak az elsõ emeleti szobájába költözött s
állítása szerint a telet soha jobban nem töltötte, mert úgy élt, mint egy
melegágyi növény.
Nem volt
antiszemita, de azt állította, hogy a zsidó faj nem eléggé harcias, és ezért
nem becsüli. Egy alkalommal, amint nála voltunk s újra ez a tárgy került szóba,
éppen két házalót jelentettek be, kik közül az egyik tajtékpipákat, a másik
látszerészeti eszközöket árult. Hogy említett állítását igazolja, elküldte õket
a kertbe, s ott a kastély falánál, amely mellett egy út kanyarodott el
félkörben, kijelölte helyeiket, ahová két asztalra áruikat kirakhatják. Ennek
megtörténte után a kert hátulsó kapuján négyesfogatán behajtatott s meghagyta
kocsisának, hogy a félkörbe érve, vágtatva hajtson. A két házaló holttá ijedve
hagyta ott áruját, s mire a kocsis másodszor fordult, összepakoltak. Mi az
emelet ablakából néztük ezt az eredeti bizonyítását a harciatlanságnak, s
igazat adtunk a grófnak, ki szerfelett örvendett meggyõzetésünkön. Különben a
megrémült két házaló jó vásárt csinált nála.
Mint kocsis ritka
merészséggel kezelte négyesének gyeplõit, s megesett, hogy sebes hajtás közben
kiesett kocsijának a hátulsó kereke. Azért õ meg nem állt, de kocsisának fenn
kellett az egyensúlyt tartania, s õ úgy hajtatott tovább.
Demokratának
tartotta magát, bár ezt az érzületet nem tartotta természetesnek, mert állítása
szerint sehol sem tapasztalható nagyobb arisztokrataság, mint a természetben,
ahol az állatok oly zsarnokai egymásnak. De hogy az állatvilágban is
meghonosítsa a maga fogalmai szerinti „demokráciát”, összefogatott egy lovat,
egy szamarat meg egy ökröt s ezen, szerinte demokratikus fogaton hordatta ki a
trágyát.
Pénzét mindig
más-más helyen tartotta s e rejtekhelyeket soha senki elõtt föl nem fedezte.
Egy alkalommal nagy kártyázás volt nála. Veszített. Pénzért kellett mennie. Mi
tudván a pénztartó szokását, meglestük. Elõször az ágyából húzott ki pár
bankót, a többi pedig a képek keretébõl került elõ. A veszteség nem
bosszantotta; de azért majdnem komolyan megharagudott, hogy a wertheimjának a
nyitját kitaláltuk. Egész gondot okoztunk neki, hogy új pénzrejteket találjon
ki.
Sokat tartott két
szamarára, melyeknek az volt a rendeltetésök, hogy minden vasárnap tejért
jártak rajtuk az óvári majorba.
Egy vasárnap
reggel keresik a szamarakat; hát hûlt helyük volt. Hétfõn reggel a két szamár
újra megjelent szokott legelõjén. A következõ vasárnap ismétlõdött a tréfa. A
gróf ekkor meglesette a szamarakat, hogy hova tûnnek el. A kiküldöttek a
szamarakat egy elhagyott téglaégetõ-kemencében találták meg, ahová
vasárnaponként elbújtak. Maguktól tették-e ezt a szamarak, vagy pedig lusta
kísérõik bújtatták õket el, az titok maradt; de Stefi gróf a szamarakra fogta
ezt a ravasz leleményességet.
Ezer ilyen
esemény és furcsaság történt a nedeci várkastélynak most csendes termeiben és
környékén. Már csak ennyibõl is meggyõzõdhetik bárki, hogy éppen nem mese az az
érdekes történet, melyet költõi tolladdal Beszterce
ostroma címû regényedben leírtál.
Akik ösmerték a
különc, de nemes szívû grófot, bizonyára soha el nem felejtik, míg élnek. Meg
is érdemli. De megérdemli azt a költõi megörökítést is, mellyel Beszterce ostroma a jövõ idõk számára is
fenntartja hõsének emlékezetét.
Lehoczky
Vilmos
|