[Budapest, 1899. január 20.]
Tisztelt Barátom!
Kedves Druszám!
Midõn olvastad,
hogy porladozó jobbkarom spiritiszta hívásra miképp írta le a Nagyszebennél
vívott csatában történt elvesztét, hogy volt gazdáját a hálátlanság vádjától
végképp megmentse, mely minduntalan hírlapokban is felmerült, sokan vallván
magukat gazdám élete megmentõjének azon csatában; te, tisztelt barátom,
gyanúsítólag ráztad fejedet azon részlethez érvén hogy miképp vette ölébe oly
rövid idõ alatt ronggyá vált testem fejét az ökörszekeren egy nõ, midõn
Nagycsûrbõl a bekötözés után elszállítottak; akkor megígértem neked tisztelt
barátom hogy gyanúsításod eloszlatandó megírom lapod számára sebesülésem
története azon epizódjának folytatását. Megbocsátod, hogy ígéretem ily késõn
váltom be, habár többször lettem általad figyelmeztetve, de amint tudod, sok
minden egyéb foglalt, különösen az utóbbi idõben, ha parlamenti pourparler-kat
nem is folytattam, de névsort olvastam quantum satis.
Sokféle
jubileumot tartottam, és tarthatnék, de talán reám nézve jelentõsebbet egyet
se, mint amilyent holnap, 1899. január 21-én, a nagyszebeni csata ötvenedik
évfordulóján vagyok kénytelen tartani, nem azért jelentõs, mert már ötven éve,
hogy honvédrokkant vagyok, és ez m e m e
n t o, mely arra is emlékeztetett, hogy
gyanúsításod, milyenfélével többet úgyse fogsz illetni, jubileumomat bevallván,
eloszlassam.
A nõ-erények
legszebbikét, az önfeláldozó részvétet szamaritán módra gyakorolta azon nõ,
mikor engem, megcsonkított sebesültet gondozása alá vett; de nemcsak engem
ápolt éjjeleken át, hanem mindazon sebesülteket, kiket onnan elszállítottak, és
õ volt egyedüli ápoló kíséretünkben, reánk nézve megbecsülhetetlen. Egy
honvédpajtásom neje volt, de azelõtt nem láttam, nem ismertem. Egynéhány nap
múlva elhagyott bennünket, búcsúzva mondta, hogy vissza kell térnie a sereghez,
ahol férje van, hátha annak esik baja. Hálásan búcsúztunk el tõle, de nevét
elfeledtük megkérdezni; sokszor emlegettük gondos, gyöngéd ápolását. Jobban
léve, váltig kutattam és pajtásaimat is kértem, tudják meg ki volt azon nõ,
kinek annyi hálával tartozom. Még az ötvenes években is alkalmilag sokszor kérdezõsködtem
utána, de nyomára nem akadtam. Ahányszor a szebeni csatáról meséltünk, mindig
említettem, hogy elsõsorban Matskásy Ferenc barátomnak és azután azon ápoló
nõnek köszönöm életben maradásom, és mennyire sajnálom, hogy azon nõért semmit
sem tehettem.
Ezen emlékem és
sajnálatom évek múltával is élénken megmaradt, és így érthetõ a bensõmet
remegtetõ benyomás; melyet egy levélnek az olvasása okozott, melyben le volt
írva az út, melyet mint sebesült tettem, jellemzõ részleteivel és mint akkori
kísérõm, arra való hivatkozással kér engem egy honvédpajtásom özvegye
közbenjárásra, hogy nyerjen honvédnyugdíjat, mert öregsége miatt reá van
szorulva. A sors úgy akarta, hogy
csak akkor találjak arra, kinek hálám leróni akartam, mikor õ szükségében reám
gondolt.
A nyugdíjat
megkapta, és a mai napon újra meg újra hálával gondolok õreá.
1899.
január 20.
tisztelõ
híved
Eszterházy
Kálmán
|