[Budapest,] 1899. márc. 19
Kedves barátom!
Azt kívánod
tõlem, hogy adatokat mondjak Rátótról, Széll Kálmán lakóhelyérõl, mert - mint
mondod - úgy rémlik elõtted, mintha emlegettem volna, hogy voltam valamikor
Rátóton.
Csakugyan voltam,
jó emlékezõ tehetséged van, de mégis igen keveset tudok Rátótról mondani, mert
nekem nincs jó emlékezõ tehetségem. Az én benyomásaim olyanok, mint a
vadkörték, frissen leszakítva élvezhetetlenek, érniök kell elõbb bizonyos
ideig. A vármegyét, melyben huszonöt évvel ezelõtt fordultam meg utolszor, most
látom tisztán, világosan, most szeretek róla írni; a szegedi árvízrõl, melyet
átéltem, noha a leggazdagabb témákban, még most sem írhatok, mert még friss,
még csak húsz éves dolog; még érik: - ez majd ezután jön.
Ami pedig Rátótot
illeti, még csak az imént (kétévvel ezelõtt) voltam ott, még rendbe se szedtem
a gondolataimat, hát ne neheztelj, ha mindössze néhány megjegyzést teszek
azokhoz, amiket te más forrásokból, bizonyosan elég bõségesen összehordtál.
Rátót, hogy
professzorosan kezdjem - Vas vármegyének Stájerrel határos szélén fekszik, ama
vasúti sínek mentén, melyek Grácba, illetõleg Gleichenbergbe vezetnek. Magam is
ebben a kies fürdõben szoktam nyaralni, mely nehány puskalövésnyire van a
magyar határszéltõl.
Egyszer a kis
fiam is, magam is, mikor megérkeztünk, nem éppen jól érezvén magunkat, meglehet
az úti fáradalmaktól, kifakadtam a gyerek elõtt:
- Nem való
nekünk, szívecském, ez az osztrák levegõ; látod mind a ketten megbetegedtünk
benne. Ne félj, többet ki nem mozdulunk Magyarországról.
Bercike rám
nézett az okos, fekete szemeivel és a fejecskéjét rázta:
- Ne beszélj
bolondokat, apa! Hiszen ha Árpád el nem fáradt volna, és még egy félórát megy,
hát akkor ez is Magyarország volna.
A kis zsiványnak
ezt a mondását most oda csavarintom, hogy ha az országokat a természet szabná,
és nem a királyok kardjai, akkor ellenkezõleg már Rátót se volna
Magyarországon, mert az örökzöld Stájer már itt kezdõdik; a fenyõ innen kezdve
már permanens fa, s Rátót mellett két fenyõerdõ is van. A fû is haragos zöld
itt egész nyáron, s mikor Ernuszt Kelemen vagy Radó Kálmán, hasonlóan vasmegyei
nagy urak, sopánkodnak, hogy mindenük elégett, elfonnyadt a nyár hevétõl és a
szárazságtól, Széll Kálmán egész gazdasága fönséges üdeségben pompázik. Mert
Rátóton már megvannak a napszállta utáni harmatok, melyek valóságos vice-esõnek
nevezhetõk, és a hûvösebb éjszakák.
Körmenden túl,
Grácba menet az út baloldalán egyszerre csak kiugrik egy szép kis rezidencia;
egy valóságos városligeti tornyos villa, olyan tiszta, takaros, mintha cukorból
lenne kifaragva. Ez a rátóti kastély.
Az utasok
egymásnak mutogatják a kupék ablakaiból:
- Itt lakik Széll
Kálmán!
Gyönyörû, szinte
pedáns gonddal kezelt park hátterében áll az egyemeletes palota. A vasúti
kupéból a kertbe lehet kiszállni, úgyhogy Széll Kálmán csak úgy sétabottal,
felsõ kabát nélkül ül fel Budapesten a vasútra s egész kényelmesen lelép a
parkjába. A park kicsiny, de fejedelmi díszû. Van benne lawn tennys pálya,
nyírott sövényfalak, s csupa ritka díszfák ékesítik. Széll Kálmán rendkívül
szereti a fáit, majdnem úgy, mint a teheneit. E kiváló államférfiú minden egyes
növénynek, fának és cserjének tudja a botanikus nevét, s mindazt, amit a
természettudósok megírtak. Azonfelül ösmeri minden egyes fájának történetét,
honnan hozta, hogy nõtt fel, milyen viszontagságokon ment keresztül. Nem fák
ezek elõtte, hanem jól ismert egyének. Csak egy igazi nagy ember szeretheti a
természetet ennyire, s figyelhet meg rajta ennyit!
Más nagy úrnak is
van parkja, ritka növényekkel, de csak azért, mert ez sikk, mert hozzátartozik
az úri állapothoz, de Széllnél nincs semmi haszontalan és semmi fölösleges. Nem
azért van ez a park, hogy szép rámája legyen a kastélynak, hanem ez egy
életszükség számára, ezek a fák az õ barátjai, akik együtt élnek vele.
Széll Kálmán az õ
otthonában igazi magyaros házigazda, aki szakadatlanul becézi a vendégét.
Különös, hogy õt némelyek hideg embernek tartották. Pedig alapjában egyszerû és
természetes, s egyike a legnyíltabb embereknek, aki azt a csodálatos varázst
bírja modorában, hogy az is, aki elõször beszél vele, kissé megmelegedve úgy
érzi magát, mintha örökös ismerõsök lennének.
A begombolt
államférfiak iskolájába nem járt Széll Kálmán. Ezekkel az ócska eszközökkel õ
nem dolgozik. Aki a lötyögõs nadrágot feltalálta, amelyben a lábat csak sejteni
lehet, bizonyosan görbe lába volt, vagy legalább semmi esetre sem voltak szép
idomai. Széll Kálmán keveset sejtet, mindent megmutat. Az interwiewolót sohase
fogja elereszteni a régi metódus szerint: »többet azonban nem mondhatok«. Az
interwiewoló mindig azzal az érzéssel fog tõle távozni: »mindent megtudtam«.
Sokat hagy megtudni másoknak, de lehet, hogy valamicskét mégis megtart magának;
mindegy, a tudvágy nem érzi ezt s kielégítve emésztvén a hallottakat, nem
fürkész a visszatartottak után. »Széll Kálmán mindent elbeszél«, lehet hallani
néha-néha. - Dehogy! Széll Kálmán csak egy új griffjét találta ki az
elhallgatás mûvészetének.
De hova tévedtem,
kedves Miklós. Hiszen te nem Széll. Kálmánról vársz tõlem adatokat, hanem
Rátótról. És igazad is van. Mert Széll Kálmánról esszé-féle dolgot írni vagy
már késõn van, vagy még korán. Nem azért, mintha nem lett volna eddig is egész
államférfiúi egyéniség, de azért, mert te se közlöd egy palotának a
fotográfiáját a Vasárnapi Újságban, amelyre most kezdenek egy második emeletet
építeni.
Azért hát
maradjunk egyelõre szorosan Rátótnál, hol én úgy hiszem, kétszer vagy többször
is megfordultam. Egyszer - emlékszem - versben írt táviratot küldött Széll
Kálmán Gleichenbergbe, amelyben ebédre hív meg. Ez ebédre Bánffy is eljött
Budapestrõl. A verses táviratot természetesen igen rosszul vették fel a
gleichenbergi távirászok, de azért igen kedves dolog volt, mert azt mutatta,
hogy Széll Kálmánnak friss a kedélye. Az pedig nagy dolog. Mert az élet, a
rettenetes próza és a nagy pozíciók, e tompító, õrlõ malomkövek nem tudták õt
megsavanyítani.
A rátóti kastély
mindig tele szokott lenni vendéggel, s a szíves házigazda minden egyes vonathoz
kiment, vagy elkísérni távozó vendégeket, vagy fogadni újakat. Sõt, ha csak
arra utaztam is, mindig láttam Széll Kálmánt a vonatnál. Az olyan vonatot,
amelyik neki vendéget nem hoz, üres vonatnak nevezi. A kastély földszintje
egészen a vendégek kényelmére van berendezve. Az ebédlõbe be van vezetve a
jelzõ csengettyû is, s mikor a vonat a szomszéd állomásról indul, Széll Kálmán
ebédlõjébe is jelt ád. A vendégek kiisszák a jelre a búcsúpoharat, s elsétálnak
a parkon át csibukjaikkal az indóházba a gazdával és az inassal, aki a
csibukokat a felszállóktól összeszedi és visszahozza.
A földszint többi
részét a vendégszobák, Széll Kálmán dolgozószobája és egy nagy szalon foglalja
el, melynek falát a Széll Kálmán szép lányának, Széll Ilonának, Benczúr által
festett arcképe ékesíti. Fesztelen, vidám levegõ van e szalonban nyaranta,
mikor a család együtt ül ebéd után. A vendég gyorsan lesz otthonossá és
beszédessé. S ebben Széllnél is nagyobb érdeme van a kegyelmes asszonynak, ki
olyan causeur, aminõk a nagy francia asszonyok lehettek. Úgy tudja magát
idomítani a vendégei észjárásához, hogy az már több mint ügyesség, az bravúr;
kitalálja az illetõ egyéniségéhez képest valami finom ösztönnel, hogy az mirõl
szeret beszélni, s ha az aztán megszólal, olyan élénk érdeklõdést tud mutatni
annak az elbeszélt lappáliái iránt, mintha a legérdekfeszítõbb dolgokat hallaná
a világon. Egy-egy meglepetést eláruló mozdulat, egy »ah« felkiáltás, egy-egy
odavetett kérdés még csak jobban felvillanyozza és becsalogatja a diskurzusba a
beszélgetõt, aki egészen jól érzi magát, animálva van, abban a falláciában
élvén, hogy õ most fölségesen mulattatja a kegyelmes asszonyt (kezdi is hinni
apródonként, hogy õ voltaképpen szellemes ember,) - pedig hát a háziasszony
egyénisége az, mely õt olyan érdekessé átvarázsolta, mint ahogy a délibáb
játéka felfordított tornyokat fest olyan helyre, ahol csak fû és kóró tenyész.
Ha némi egyéni
vonást is meg akarsz íratni a cikkben a családról, meg lehet jegyezni, hogy
Széllnében van valami a Deák elõadási modorából, az a végtelen egyszerûség s
amellett rendkívüli plaszticitás, míg ellenben Széllnél, aki roppant lucidus
fej és hatalmas, szinte szenvedélyes analizáló, imitt-amott kicsillan valami a
Vörösmarty lelkének színes pompájából. Pedig Széll valószínûleg nem is igen
ösmerte Vörösmartyt.
Ott szokott
nyaralni Vörösmarty Béla is, aki csendes, szelíd, kontempláló természet.
Szívesen van a természetben, hallgatja a fák zizegését és a pityerek dalolását.
(Azon a vidéken pityernek hívják a pacsirtát.) Lehet, hogy titokban verseket is
ír.
Egyébként a
rátóti kastély lakói a legirigylendõbb emberek, mert valami csodálatos nagy
nyugalom látszik rajtok elömleni. Az ideges XX-ik századból nincs ott semmi,
csak a komfort és a jólét. A flancnak, mely rikító zajával fölveri a magyar úri
kastélyokat, semmi nyoma e kis paradicsomban. Angolos kényelem és
megfoghatatlan rend van itt. Cselédek hada nem alkalmatlankodik, lakájokat nem
is látni; csak éppen, ha szükséges. Mintha azokból a mesebeli kastélyokból való
volna, ahol magától történik minden. A park kavicsos talajain a lábak nyoma a
következõ pillanatban föl van gereblyézve. Ki gereblyézte fel, mikor, - azt
senki se tudja: Egy pohár vizet kívánsz - a víz elõtted áll. Ki hozta, mikor
hozta? észre sem vetted.
És a család oly
nyugodt, oly derült, nem siet, nem panaszkodik, nem dicsekszik, mintha nem
ösmerne se politikát, se nagyvilágot, hanem csak gyönyörködne szakadatlanul a
napsugarakban, a fák kilélegzésében, és mintha nem lenne se egyéb dolga, se
egyéb célja e világon, csak éppen azt a jelenlevõ vendéget szórakoztatni.
Csak a háziúr
rendül meg e feladatában, de õ is csak egy percre. Esti szürkület van, finoman
permetez a harmat, szürcsölik szomjasan a park növényei. Egyszerre megszólal
távol az érkezõ gulya kolompja mélabúsan. Széll Kálmán megrezzen és fészkelõdik
a széken.
- Jönnek a
tehenek - mondja fölélénkülve.
Látszik, hogy
szeretne kimenni, tûkön ül. Szeretné megtudni, hogy a kedvenceivel mi történt,
hogy folyt le délutánjuk, mik a gulyás megfigyelései, nem lett-e a rózsaszínû
üszõnek semmi baja?
A kolomp egyre
közelebb, közelebb hangzik...
S ez a
legokosabb idõ búcsúzni. Hát én is búcsúzom tõled kedves Miklós, csatlakozván a
régi státusférfiúi iskolához, azaz begombolkozva kijelentem, hogy nem
mondhatok többet. Nem újságírói szemmel néztem meg Rátótot. Majd ha egyszer
magáról Széll Kálmánról, az ittenirõl kell írni, az jó téma, azt szívesen
elvállalom.
M - th K -
n
|