|
[Budapest, 1903. december 24.]
Kedves barátom a
redakcióban!
Itt küldöm nektek
a »Vasárnapi Újság« ünnepi mellékletérõl »A fahuszár meg a lova, meg a ló
sípja« címû elbeszélést. Közöljétek a tárcában, és egyszersmind feleljetek
nekem, micsoda rettenetes összeköttetéseitek vannak nektek nemcsak ezzel a
világgal, hanem a másikkal is.
Én ezt az
elbeszélést éppen azon éjjel írtam, mikor ti megírtátok rólam az újságban
(gondolom a második számban), hogy milyen rossz írásom van, nem teszek
vesszõket, írásjeleket sehova, szóval, nem tudok írni.
Szól pedig az
elbeszélés egy olyan emberrõl, aki szintén azt állította valamikor, amit te,
hogy nem tudok írni. Minthogy már meghalt az illetõ, egy sírkövön adresszáltam
hozzá a cáfolatot (amint azt látjátok az elbeszélésbõl). Idõközben azonban nem
lehetett ráakadni a sírjára, minélfogva van egy fölösleges sírkövem. No, no, ne
ijedjetek meg, nem nektek szántam. Csak éppen azért említem, hogy micsoda
elmésségekre csábíthatna a ti meggondolatlan megjegyzéstek.
Ha ugyan a ti megjegyzéstek volt! Mert a hideg fut végig a
hátgerincemen s a babona fog el, hogy mikor a fahuszárral megfúvatom a ló
sípját, adjon jelt magáról a halott, hogy hol van, akkor ezzel egy titokzatos
kéz mozdul meg az Újság hasábjain és azt írja mintegy feleletül: »Mégis csak
nem tudsz írni?«
Maga volna az Szepi bácsi?... Vagy csak ti vagytok lurkók és
bosszantjátok az embert?
Mikszáth Kálmán
|