[Budapest, 1904. január 31.]
Kedves barátom!
Exkuzálnom kell magamat, hogy belekontárkodom a szakmádba, a »Szerkesztõi
üzenetek«-be, amely rovatból te olyan csodát csináltál, mintha valaki
liliomokat nevelne a szemetes ládában.
A dolog úgy
esett, hogy ma a klubban voltam. Azaz ott vagyok én minden este, de a politikával
nem foglalkozom, kivált mióta arra vállalkoztam, hogy politikafélét írjak a
lapunkba. Este én kártyázni szoktam, s a politikából untig elég nekem annyi,
amennyit Vörös László jónak lát elhullajtani osztás közben. Az is sok. Azzal se
tudok mit csinálni.
Néha, nagy
ritkán, ha hamar elvégezzük, mégis bemegyek a tanácsterembe, megnézni, hogy
mennyit öregedett azóta Tisza István, aki legalább énrám nézve teljesen
elveszett, mióta miniszterelnök. - Csak korban közeledünk egymáshoz.
Talán
egyetlenegyszer beszéltem vele azóta, akkor is a lapunkat kérdeztem:
- Hogy tetszik
»Az Újság?«
Kitérõleg felelt,
hogy még nem igen olvasta. (A harmadik számnál tartottunk akkor.)
- Tegnap
belenézegettem a vasúton - mondá -, de együtt jöttünk Klobusiczky Jánossal; hol
olvastam egy pár sort, hol János mondott valamit, és úgy áll most eszemben a
fölszítt anyag, hogy nem tudom, mi való »Az Újság«-ból és mi Klobusiczky
Jánosból.
De hát ez nem
tartozik ide. Mert mi köze a mi újságunkhoz Tisza Istvánnak? Azaz hogy mégis
ide tartozik. Mert éppen arról lesz szó továbbad.
Hát ma is így
történt, ti. bementem a tanácsterembe és ott találtam a gazdátokat, vagyis a
gazdánkat, Gajári Ödönt, aki most éli a mézes heteit a lapjával. Ott ül
rendesen. A bal szögletben, nagy csoport között, mint egy II. Eötvös Károly.
Arca ragyog az örömtõl, szemei fénylenek és egy nagy köteg levelet hoz fel
naponkint, melyekbõl szemelvényeket olvas fel hallgatóinak.
Láttál már te
valaha szerelmes embert? Poétát, akinek az elsõ verseskötete megjelent?
Udvarlót, akinek a lábát visszanyomogatta az asztal alatt egy finom kis
topánka? Ohó! Csakhogy most ez egy egész csizma, amiben benne van a
nagyközönségnek a nehezen mozduló tyúkszemes lába... Ha nem láttál efféle
boldog szerelmest, nézd meg Gajárit. Napfényes derû önti el gömbölyû
koponyáját, virgonc, fiatalos, amint áhítattal átugrik az egyik levélrõl a
másikra, nem tud betelni velük. Csupa szerelmes levelek delejével hatnak rá. Az
ördögbe is! Már egy szerelem is sok ilyenkor. De hátha valaki nyolcezer
szerelmet érez! Pedig úgy áll a dolog. Gajári szerelmes a nyolcezer
elõfizetõjébe. Szeretné az egész világnak kikiáltani, mit írnak, mit mondanak
az õ elõfizetõi. Minisztereket, államtitkárokat megállít, hogy hallgassák meg
ezt, meg ezt, meg azt és amazt. Mit ír B., mit ír Z. Valami fölséges ez! És a
száz levélbõl egyszerre ráakad, amelyiket keresi, mindeniket kívülrõl ismeri
valami gyûrõdésrõl vagy pecsétrõl.
Gajárinak ehhez
az élvezetéhez csak a tied hasonlíthatott egykor, édes barátom, mikor Zsámbékon
a rozzant kocsidat magad festetted be - s hogy a világ is részt vegyen abban a
gyönyörûségben, mint válik a fakó jármûvecske újjá, csinossá szemlátomást,
összes barátaidat összehíttad a festéshez.
Azaz Gajári még
eredetibb. Mert õ már volt egyszer lapszerkesztõ. Már maga az különös, hogy
újra vállalkozott, mikor nem kénytelen vele! El tudod-e te képzelni, hogy
Sokrates még egyszer elvette volna Xantippét?
De a végzet
végzet, hát menjünk tovább. Utoljára is a siker a fõ. S az megvan. Hiszen csak úgy dõlnek az
elõfizetõi. S azonfelül a mostani Xantippe csinos, cukros kis jószág, nem az a
töpörödött anyóka, aki a »Nemzet« volt.
Hát mondom,
ma is bementem a tanácsterembe, Gajári észrevesz (mert az az ember mindent lát,
amit nem kell), s örvendezve kiáltja felém messzirõl:
-
Beérkezett már Kovács Márton is Besztercérõl.
- Igen? -
szóltam hanyagul, restellve bevallani, hogy nem tudom, ki az a Kovács Márton.
(Talán valami új képviselõ.)
- De
megjött ám, öregem, Palojtai Imre is Szenográdról.
- No,
csakhogy megjött - dünyögtem, nem tudva, mit felelek.
-
Ötödmagával - folytatá édesdeden.
- Hát most
velök fogsz vacsorálni? - kérdém - Nálad vannak szállva?
- Oh, te
bolond, hisz ezek elõfizetõk.
Úgy.
Rábámultam. Szent Isten, ez az ember minden elõfizetõjét tudja, mint Julius
Caesar a katonáit.
Levelei
közt kezdett kotorászni, s gyorsan kihúzott egyet.
- Olvasd el
ezt és írj neki, kérlek, egy szerkesztõi üzenetet.
Egy levél
volt B. I-tõl Debrecenbõl, amelyben ez állt:
»Tetszik
nekem az újság, megszerettem és csak azt kifogásolom, mért nem írják ki
nyíltan, hogy Az „Újság” a Tisza István lapja, akit én ez idõ szerint
legnagyobb államférfiúnak tartok; nincs azon semmi restellni való. Vagy ha nem
a Tisza István lapja, hát akkor kié? Ne vegyék kérem rossz néven a
kotnyeleskedésemet, de hiába, olyan az ember, éppen az olyan asszonyról,
amelyik megtetszett, szereti tudni leginkább, hogy ki a férje, vagy kivel van
viszonya?... stb.«
Elolvastam
a levelet. - Hm, és mit feleljek?
- Hiszen te
tudod, hogy és mint van.
- Tudom.
- Azt is
tudod, hogy kinek írjuk a lapot. A te eszméd.
- Tudom.
- Hát mondd
meg az egész közönségnek.
Íme így
volt az egész. A gazda intézkedett, nekem szót kell fogadni; azért hát engedd
meg, kedves barátom, hogy a revieredbe tolakodva, letegyem ide a famozus
üzenetet.
***
- B. I. úrnak Debrecen. Hogy mi
mindnyájan szeretjük Tisza Istvánt, aki méltó módon viszi a zászlónkat elöl ez
idõ szerint az, kétségtelen sõt vagyunk itt olyanok is, akik talán még jobban
is szeretjük, mint kellene, de hogy ez a Tisza lapja volna, azt egyszerûen
azért nem írhatjuk meg, mert nem a Tisza lapja. Köszönjük, ha ön egy szép
asszonyhoz hasonlítja, de ez nem talál, mert ha elfogadnók, hajadonnak kellene
õt mondani, aki nem szándékozik soha férjhez menni s még kevésbé flirtelni
bármely kormánnyal.
Ezt a lapot
éppen az általános flirteléstõl megcsömörölve terveltük ki és oly idõben tettük
meg készületeinket a megjelenéséhez, mikor még a Tisza miniszterelnöksége
legalább is oly messzeségben látszott, mint amilyen messzire Debrecen van
Konopisttól.
Ha mégis
hasonlítani kell valamihez, akkor mi óra akarunk lenni; de nem valakinek a zsebórája, amelyet magával vihet, ahova
neki tetszik, hogy a zsebében ketyegjen; még kevésbé álló óra, amiben muzsikáló készülék is van (ilyet is szeretnek a
miniszterek), de mi napóra akarunk
lenni, melynek’ a számai a liberálizmus napfénye nélkül üres, holt írás. Az
írás és a napfény együtt jelzi az idõt és csak annak, aki künn dolgozik a
napfényen, az óra perifériájában.
Különben
nem egyedül az ön levele feszeget ilyesmit A kíváncsiság kikandikál egyéb
levelekbõl is, amit egy csöppet se csodálunk. A fogamzásban mindig van valami
misztérium, s a titokzatos ingerli az embereket. Egy kezdõ lapról mindig sok
szó foly. Kik írják? Kinek írják? Honnan támadtak? Hova mennek?
És tényleg
úgy is áll a dolog, hogy minden lap szolgál valakit. S a képzeletében
okvetlenül meg kell jelennie annak, akihez szól, akit szolgál. Másképp az nem
lehet. Magamról tudom. Mikor a regényeimet írom, mindig egy nénikém áll
elõttem, aki olyan édesdeden tudott kacagni gyermekkoromban, ha valami jóízût
mondtam, mint egy csengettyû. Mindent õnéki írok, vagyis õvele diskurálok,
õneki beszélek el harminc év óta tarkabarka bohóságokat. Ha valami jó gondolat
szalad ki a tollamból, õrá gondolok; és látom a mosolyt ajkain megcsillanni,
vagy a könnyet a szemeiben, mire magam is elmosolyodom és folytatom, folytatom,
nem bírok tõle megválni, - pedig hát szegény Máli néni régen a föld alatt
porlik csendesen, valahol az ebecki temetõben...
Így
teremnek azok a sokszor kacagtató dolgok a tintatartómból egy holt asszony
mulattatására.
Azt hiszem,
minden mûvészet ilyen. Még
a mesterségek közül is sok. Mikor Worth ruhát komponál, képzelete elõtt egy
termetnek, egy ismerõs alaknak kell lebegnie, s mekkora különbség, hogy az egy
kövér pástétomsütõné-e, vagy egy szilfid marquise a St.-Germainbõl. A lap se
egyéb, mint a munkatársak diskurálása láthatatlan személyekhez. Elmondják neki
nézeteiket a napi eseményekrõl, lehetõleg annak a szájaíze szerint. Az
egyöntetûség úgy gondolom, akkor a legtökéletesebb, ha minden munkatárs azt az
egy személyt gondolja.
Van lap,
amelyik fõtisztelendõ Samassa érsek úrnak látszik jelentést tenni a
történtekrõl, van, amelyik Sághy Gyulának referál és így tovább - végre van
olyan lap is, mely céltalanul zúg és nekiered az országnak, mint az orkán, hogy
amit lehet, összezúzzon, kicsavarjon, besüvít az üres fejekbe, befúj a
kéményeken, az ablakokon át a házakba, ahol eloltja a világító gyertyákat, vagy
fölszítja nagy dudálással a tüzeket ebben a szomorú országban, ahol »árvízzel
locsolnak és tûzvésszel melegítenek«.
Nos, hát mi
is csak lap vagyunk. Élõ emberek, akik élõ emberekre akarnak hatni. Mi is
szolgálunk valakit és õneki írjuk a lapot, de õ maga arról semmit se tud.
Hát én most
ezt elárulom önnek, mert mi erre nézve teljesen megállapodtunk. Aznap, mikor a
lap megindult, éppen ezekkel a szavakkal fejtettem ki Gajárinak, hogy egy ilyen
emberre szükségünk van, mire egy helyeslõ gesztussal mintegy kiteríté elém
Magyarország mind a tizenhét millió lakosát, akár egy játszma kártyát.
- Igazad
van, hát húzz ki egyet, azaz gondolj valakire.
- Gondoltam már.
- No, ugyan eltalálom-e? Hol lakik?
- Szegeden.
- Öreg vagy fiatal?
- Inkább öreg. Józan ítéletû, világos tisztes gondolkozású
magyar koponya.
- Megállj - szólt a karomat megragadva -, ez Pálffy Ferenc.
- Az. Én a politikát évek óta neki írom. Elõttem áll, ha a
tollat megfogom, s mindig keresem azt a leghelyesebb gondolatot és felfogást,
amire õ rábólint a tisztes fehér fejével: »No-no, magam is úgy gondoltam.«
- Helyes - mondá Gajári -, Pálffynak írjuk a lapot. Ezt majd megmondom minden munkatársnak.
- Csak még egyet!
- folytatám. - Olyan alakban kell az egyes eseményeket feldolgozni, mintha
Pálffy Ferenc elõtte való nap vadászaton lett volna Csöngöllén és nem olvasott
volna lapokat - hogy ennek dacára is tiszta képet nyerjen az öreg úr.
- Topp - végzé
Gajári -, megegyeztünk.
És hát ez most
már így van: írjuk a lapot Pálffy Ferencnek tulajdon magának és mindenki
másnak, aki lelkületben politikai felfogásban és tiszta, józan ítéletben õhozzá
hasonlít.
|