[Budapest, 1904. április 1.]
Kedves barátom!
Te vagy a
legkegyetlenebb szerkesztõ, aki akkor is dolgoztatod a munkatársaidat, amikor
alszanak. Így esik meg rajtam, hogy »Az Újság« ma reggeli számában ámulva
látom, hogy cikk van tõlem, »Mesék a protekcióról« címen, amelyet nem én írtam
s amelyben tanítom a fiatal képviselõket, hogyan kell protegálni.
Ha valami
bakafántos ember volnék, összevesznék veled, hogy mért íratod oda a nevemet
idegen cikk alá, mikor én még a magam írásait is álnéven Scarronnal jelzem,
annyira kimélvén a saját nevemet, mint az öreg bútort szokták, hogy huzatot
tesznek rá. De én nem vagyok kötekedõ, s hízeleg is egy kicsit a hiúságomnak,
hogy énbelõlem két példányt tartasz a lapnál. Mint ahogy a katonatisztnek két
kardja van ugyanabból a nembõl. Az egyik csak parádéra való, nehéz a tokjából
kihúzni, sõt nem is szükséges, a másik ellenben éles, solingeni acél,
hadakozásra való.
Hanem hát
mindegy. Most az egyszer mégis kihúztál a tokomból, és ha már össze nem veszek
veled, legalább annak a másik Mikszáth Kálmánnak beszélek a fejével. Ha az öreg
képviselõ informálhatja a fiatalokat az õ cikke szerint a helyes protekcióról;
az öreg írónak is jussa van a fiatal írót egy kicsit kitanítani, hogy ha ez
joggal vagy jog nélkül az õ ruhájába öltözött.
Elõször is
legfõbb dolog minden közleménynél a világosság. Hogy az olvasót semmi se
zavarja. Tisztán jöjjön ki az intenció, a hang az írótollból, mint a cremonai
hegedûbõl. Semmi félreértés, semmi köd, semmi homály és semmi felesleges. A
felesleges olyan hiba a mûben, mint a cipõben a vak bevágás. No, már most azt
írja a cikk címe alá az én alteregóm: »Elmondja Mikszáth Kálmán«. Az olvasó
tehát azt hiszi, hogy az alábbi cikket Mikszáth Kálmán beszéli. Hát jól van,
higgye; menjünk tovább.
Megkezdõdik [a] cikk. Képviselõk alsós kalabriászt
játszanak, le van írva a parti részletesen (ami teljesen felesleges, és midõn
talapzatául szolgál a sovány mesécskének, csak a szimmetriáját rontja és a
hatását). Folydogál, folydogál a leírás vagy húsz sorban, midõn egyszerre
akképp folytatódik: »Ebben a pillanatban jelent meg Mikszáth Kálmán...«
Az olvasó szeme megbotlik, mint valami rögben a láb,
tekintete fölszáguld a cikk elejére.
- Hogyan? Nem értem, - tûnõdik magában. - Hiszen Mikszáth
mondja a cikket. Hogy lehet az, hogy mégis csak most jön be?
Megtörli okuláréját. Elejétõl kezdi olvasni. Teljesen meg van
konfundálva. Furcsa. Ki mondja hát ezeket? Talán mégse Mikszáth. Valami okosabb
ember beszél itt. Misztifikáció van a dologban. Talán a szedés esett össze a
nyomdában. Egy Mikszáth által írt cikk belekeveredett egy Mikszáthról írt
cikkbe. Szóval az olvasó, a mi Pálffy Ferencünk, megzavartatott az élvezetben,
és most már nem tudja, mit higgyen, mit olvas, kitõl olvas és mi akar az lenni.
Következésképp átugrik az utána való kolumnára.
A második lényeges dolog
A
t a l a j é s a s z
e m é l y e k ismerete. Elõször is
én magam még az elemeit sem ismerem az alsós kalabriásznak, mégis úgy tüntet
fel a cikk, mint valami kalabriászhéroszt. Mit fogok mondani a cikk után
barátaimnak, kik abban a hiszemben játszanak velem évek óta egyéb játékokat,
hogy az alsósban járatlan vagyok. Hogy keverhette a cikkíró kártyás hírébe a
szegény Feilitzsch bárót, akinek talán kártya se volt soha a kezében? Ha pedig
lett volna, úgy fest-e õ, mint aki összedobja a rossz kártyákat? Hiszen
éppen a
n e h é z j
á t s z m á k a passziói. Vagy mily lehetetlen föltevés, hogy
olyan ravasz székely, mint Dániel Gábor leüljön Rosenberggel játszani, vagy
hogy Rosenberg kontrázzon meg (egy) olyan játékot, amit lehetetlen megnyerni!
Teringette, barátom uram, kedves másolatom, ismerni kell az embereket egy
kicsit.
Ami pedig a protekciót illeti, hiszen igaz, ami igaz, vannak
ilyen történeteim. El is mondtam egyiket, másikat de nem ilyen istentelen
mártásban. Sokkal jobban tisztelem a minisztereket, hogysem az õ eszükön
megkísérteném túljárni. Oh isten mentsen engem attól a gondolattól! A felsõség
az Istentõl van. Õket a Gondviselés állította az ügyek élére, és a Gondviselés
erre a rövid idõre annyi ésszel látja el õket, hogy mi jámbor mamelukok abba
bele se nézhetünk, mint a napba, nemhogy megzavarhatnók. Azért hát bocsásd meg,
kedves barátom, ha kifogásolom a pikáns tónust, mellyel õexcellenciáik felõl
engem beszéltet mai lapod.
Én a protegálásról is azt tartom, hogy többet ér abban egy
lat szerencse, mint egy mázsa ész. Akár énbennem van az a mázsa ész, akár a
protegáltban.
Hanem a lat a szerencsébõl... Az más. Az már döfi. Mert
csodálatos dolgok történnek e tekintetben.
Egyszer, valamikor, sok-sok év elõtt, egy járásbírót
protegáltam Rétságra, az akkori igazságügyminiszternél. Elmondtam neki, miért
jöttem, elmondtam minden jót ama nógrádi barátomról, akit ajánlottam.
- No, hát nézzük meg az aktát - szólt a miniszter -, nézzük
meg együtt, hogy áll a dolog.
Behozatta az aktát, miközben lomha mozdulattal mutatott a
lábainál egy nagy fonott kosárra, melyben halomban álltak a papírosok.
- Ezek mind képviselõk ajánló levelei - mondá fumigáló
orrhangon.
Egy remegõ pillantást vetettem a szörnyû temetõre, hol annyi
remény fekszik meghalva.
Az ajtó nyílt, az aktát elõhozta az államtitkár. A miniszter
beletekintett.
- Hogy hívják a barátodat? - kérdé.
- Tóth Pál. (Bizonyosan tudom, hogy T-vel kezdõdött a neve. De azt is bizonyosan tudom, hogy nem
Tóth Pált mondtam.)
-Tóth Pál -
nyögte szomorúan a miniszter. Harmadik helyen van ajánlva. Oh, szegény Tóth
Pál. De nézd meg magad! Elsõ helyen áll Litassy, kitûnõ albíró, több szolgálati
éve van Tóth Pálnál, öregebb is, érdemesebb is, Tóth Pálnak azonfelül egyik
vizsgája is hiányzik.
- Hol van
az, hogy a vizsgája hiányzik?
- Itt áll ni. Ez
az.
- Mindamellett azonban...
Szavamba vágott:
- Várj csak. Ne
szólj még semmit. Én teszem fel a kérdést - folytatta kenetesen. - Mondd meg
nekem, szívedre téve a kezedet: ha te volnál az igazságügyminiszter, melyiket
neveznéd ki.
Zöldfényû szürke
szemeit rám mereszté, mintegy hipnotizált velük, s e svengalizmus hatása alatt
az én agyvelõmbe is egy miniszter bölcsessége szökkent s akaratlanul rebegtem:
- Én ezt a
Litassyt nevezném ki.
- No, hát az
lesz. Látom, derék
ember vagy, barátom.
Hazamentem,
s megírtam Tóth Pálnak a szokásos episztolát: »Mindent elkövettem, barátom, de
a vén salabakter (ti. õ excellenciája), a csirke-eszével nem bírta érveimet
fölfogni, kifogásolta, hogy vizsgád nincs, és valami „Litassyt” fog
kinevezni. Ne is tégy többé semmi lépéseket.«
A levelet
elküldtem, s ezzel elvetettem a gondját, rá se gondoltam többet a rétsági
üresedésre, midõn harmadnap reggel a Házban odajön a padomba az
igazságügyminiszter és siránkozó hangon mondja:
- Ne
okoskodjatok, édes barátom, hagyjatok békét barátom... Ne öljetek, ne szúrjatok, ne vagdalódzatok.
- Mit, hogy mit?
- kérdem elcsodálkozva.
- Telegrafice
terjesztettem fel tegnap - nyögte fájdalmasan rángatózva, mintha minden szónál
egy csomó vért köpne ki.
- Igen, kit, mit?
Nem értem.
- Azt a
Tóth Pált, barátom. De legyen
elég... legyen elég.
Ezzel sarkon
fordult, s megtört, roskadozó léptekkel hagyott ott, tûnõdve, hogy mi is
történt hát Tóth Pállal, hova terjesztette fel?... Hiszen nem kellett azt
sehova felterjeszteni.
Érthetetlen volt elõttem,
tudakozódtam fûtõl, fától, hogy mi történhetett tegnap vagy tegnapelõtt a
Házban, vagy a klubban, hol már két napja nem voltam, míg végre kombinációk
alapján nagysokára pedzeni és összefüggésbe kezdtem hozni a dolgokat.
Az történt
ugyanis, hogy éppen aznap, mikor Litassy kinevezésében megállapodtunk, este a
klubban Horváth Gyula (ki egyike volt
a legbensõbb barátaimnak) megtámadta a konferencián az igazságügyminisztert,
hogy nincs alkotmányos érzéke, hogy a képviselõket ignorálja, és oly vehemensen
rontott neki, hogy a piros szék recsegni kezdett alatta.
Õexcellenciája
kombinálni kezdett, s alkalmasint kikombinálta a nagy eszével, hogy Horváth
Gyulát én állítottam ellene a sorompókba; és így lett Tóth Pál járásbíró.
Hát ez az egy
sikerem volt. Ezt is véletlen okozta. És ez se okozott már örömet. Mert ott
volt már Tóth Pálnál a levelem, aki, mikor pár nap múlva a hivatalos lapban
olvasta a kinevezését, ilyenformán dörmöghetett magában felõlem.
»Pedig mit írt az
az élhetetlen fráter. Látszik, hogy nem is beszélt a miniszterrel, aki ösmeri
az én értékemet.«
|