273.

MK - GAJÁRI ÖDÖNNEK

[Budapest, 1905. ápr. 29.]

Kedves barátom! Az Újság mai szerkesztõi üzeneteiben egy rám vonatkozó kritika van fölemlítve tévesen.

Nem tartozom a szenvedélyes helyreigazítók közé (mindegy, hogy a szivarhamu hova esik), de ez a kritika nekem különösen kedves emlékem. Innen-onnan öreg író vagyok már, nem kaptam se arany tollat, se koszorút. Nincs érdemrendem (pedig a húsosfazekak mellett egy arasznyira van a rendjeles láda), nem gyûjtöttem össze híres kritikusok dicsérõ cikkeit (hiszen az is mind csak szivarhamu), hanem ezt az egy esetemet vagy ne emlegessétek, vagy jól emlegessétek, mert arra igazán kevély vagyok, és nem engedem elferdíttetni.

Úgy történt, hogy a fürdõorvosomnak, Gámán Bélának, egy magyar szakácsné betege, aki a lábát megütötte, kénytelen volt az ágyát õrizni - ahogy azt ti, újságírók mondjátok, szökési hajlamokat tulajdonítván az ágynak. Denique, Márta asszony igen okos teremtés lévén, õrizés közben legcélszerûbbnek látta olvasással ütni agyon az idõt, s valami olvasni valót kért tõlem, látván hogy egy bõrönd könyvet hoztam magammal.

Éppen egy új munkám jelent meg, azt adtam oda neki.

Fölteszi nagy mohón a rezes ókulárist, megnyálazza az ujját, aztán felüti a könyvet az elején, elkezdi olvasni, elolvas egy vagy talán két mondatot, lopva rám tekint gyanakodva, megint elolvas egypár sort, mire elmosolyodik és összecsapja a könyvet.

- A tekintetes úr csúfot tészen velem - mondja kedveskedõ, de mégis szemrehányó fejcsóvá­lással, vidám derûvel az arcán, jelezve, hogy értõje a jó tréfának.

- Hogy-hogy? - kérdeztem meglepetve.

- Ugyan menjen! Hisz ilyet én is tudok írni.

Oly természetesnek látszott neki az elõadásom, hogy nem is tartotta könyvnek - hanem valami juxnak, hogy talán az õ megtréfálása céljából nyomattam le hamarjában ezt a közönséges bolondságot.

Amióta ezt a kritikát hallottam, úgy vagyok vele, mint a muszka, aki megkapja a Szent Anna-rendet - a többi rend azontúl nem érdekli.