|
[Budapest, 1906. szeptember 11.]
Méltóságos
Asszonyom!
Hazaérkezvén
Cirkvenicából, ahol nehány hetet töltöttem a famíliával, itthon találtam tegnap
becses levelét.
Igen örülök, hogy
könyvem pillanatokra elvonta talán figyelmét mély gyászáról, mely engem is
mélyebben érint, mint ahogy azt a köznapi életben köznapi lelkek érzik
barátjaik elvesztése miatt. Lukács nekem hiányzik. Érzem mindennap. Mintha
üresebb lenne a világ. De csoda-e? Nemcsak barátom volt, de buzdítóm,
tanácsadóm. Vele beszéltem meg irodalmi terveimet, neki írtam. Elsõsorban neki. Ha valami jó gondolat kipattant
fejembõl, az elsõ élvezetem belõle az a tûnõdés volt, hogy mit fog arra Lukács
mondani?
Míg élni fogok,
mindig sajnálni fogom, hogy olyan korán mentem Horpácsra, s nem beszélhettem
vele még egyszer. És temetésén sem lehettem; aznap értesültem a horpácsi
gyalázatos közlekedés miatt haláláról a lapból, amikor a temetés volt.
De gondolhattam-e
hogy oly gyorsan lesz vége? Hiszen a betegsége halálos volta már nyilvánvaló
volt, de gondoltam, reméltem, hogy még sokáig el lehet húzni.
Neki talán jobb
így, de engem végtelenül bánt, hogy nem láttam, s el nem kísérhettem utolsó
útján Szegedre. Legközelebbi alkalommal én is elmegyek a sírjához.
Mindamellett meg
kell nyugodni a megváltozhatlanban. Felejteni kell - ez a bölcsesség szava.
Hiszen nemsokára mi is vele leszünk.
Nem helyeslem,
hogy a Méltóságos Asszony ennyire belemerül emlékeibe, mesterségesen csinált
magánya által. Jobb lett volna rövid idõre valamely testvéréhez menni.
Mégkevésbé helyeselhetem a tervbe vett tengeri utat. Külföldi útjait többnyire
Õvele tette meg, s most nélküle utazni a mormoló habokon semmi egyéb, mit
tobzódni az emlékekben, s nyakig belemerülni a bánatba, sõt fölhívni azt, hogy:
»Gyere hát, tépj, marcangolj.« Tenger helyett többet érne egy kis társaság, egy
kis próza. Ez a társaság bármilyen legyen is, tudom, nem találna a hangulatához
- de még a bosszúság is jobb ebben az esetben, mint a magány.
Bocsánat, hogy
tanácsokat adok, de a néhány sor levelében, melyekben jövõ terveit is említi,
azt nekem lehetõvé tette.
A Jókaira
vonatkozó megjegyzések örömet okoztak. Nincs azokban most annyi kifogásoló,
mint az elsõ kötetnél, ahol hasznosak voltak, de ezekben is van egy-két értékes
hely, mint pl. ahol a Jókai mindenki iránt bizalmas tegezésérõl <írt> fûz
magyarázatot. Ez olyan okos, mintha nem is asszony magyarázná, de egy nyugodt
bölcs. Ezek bár idegen tollak (a méltóságos asszonyéi), beveszem a kötetbe.
Mi most már
itthon maradunk (engem kivéve, aki még kiszaladok Horpácsra), s szívesen
meglátogatnánk a Méltóságos Asszonyt, ha nem félnénk attól, hogy alkalmatlanok
lennénk.
Igaz tisztelettel
és mély részvéttel maradtam
Bpest, sept. 11.
1906.
alázatos szolgája
Mikszáth Kálmán
[Címzés:]
Méltóságos
Özv. Enyedi
Lukácsné úrhölgynek
Budapest
Buda, Ostrom utca
3.
|