|
[Budapest, 1909. január 9.]
Nagyságos
Képviselõ Úr!
A világirodalom nagyjainak
élettörténete arra tanított engemet, hogy akit az Isten lángésszel áldott meg,
annak szívet is adott. Talán az egy Verulami bölcs a kivétel azoknak a nagy
szellemeknek a sorában, akik lelkük ragyogását szívük melegével még
intenzivebbé tudták tenni. Ez a tudat bátorít fel arra, hogy mint a magyar
hírlapírói (régi kiveszett) gárdának egyik hírmondója, aki Kemény Zsigó nemes
iskolájának volt adeptusa; egy kéréssel terheljem. Mert engemet kalandvágyó
természetem világgá hajtott, s mikor az Oceánon túl meggazdagodva, hazafelé
utaztamban mindenembõl kifoszttattam: itthon a nevemet is elfelejtették s
kézirataimmal házalni mehetek.
De ne
méltóztassék megijedni, nem arra akarom felkérni, hogy Kegyelmes barátainál egy
állásba protezsáljon be, isten ments! Csak arra, hogy ha tiszteletemet teszem,
szenteljen nekem egy negyedórát; hallgasson meg egy párt azokból a históriai
anekdotákból, amikbõl egy kötetet összeírtam, s ha érdemesnek találja, adjon
pár sor ajánlatot egyik kiadójához. Mert manapság a jó bornak is cégér kell.
Soha életemben
nem kértem senkitõl semmit; most se kérnék, de egy meghalt fivérem unokáinak
kell kenyeret keresnem, s ezt azt hiszem, Nagyságod is olyan kategorikus
imperativusnak tartja, amely elõl kitérni nem lehet.
Remélem, hogy a
magyar irodalom egyetlen élõ Koszorúsa nem fogja kérésem teljesítését
megtagadni.
I/9. [19]09.
Hódoló tiszt.
Osszáthy [Rósa]
János
|