|
[Budapest, 1909. febr. 19. ]
[Töredék]
...Nem is
képzeli, milyen kellemesen hatott rám a küldött kép. Még nagyobb örömet okozott
családomnak is, más okból. Éppen delíriumban voltam, mikor a kép jött, s ez
aggasztó volt, mert már a láz elmúlt, és a delírium még napokig tartott. A
legközvetlenebb környezetemet sem ösmertem föl. Megmutatták a képet, melyrõl a
feleségem se találta ki, hogy kiket ábrázol, s íme mihelyt elsõ tekintetem a
báróné arcára esett, felkiáltottam: »Hisz ez Rudnay Ilona«.
No, lett nagy
örömmámor, hogy az eszem, lelkem már visszatért (bizony csodálom, hogy
visszatalált), már a feleségem is fölismerte a családot.
De eltekintve
ettõl, most, mikor már épülõfélben vagyok, és (minthogy olvasni-írni még csak
tegnap óta szabad) nagy dologtalanságomban tízszer is megnézegetem naponként a
képet, melyet legkedvesebb tárgyaim közé soroztam, s ilyenkor mindig meglep egy
mélabús panasz és vágy, hogy miért nincs nekem legalább egy ilyen leányom.
Nekem csak fiaim vannak, s az is csak kettõ. Most már megnõttek, s nincsenek
többé körülem, örülnek, ha kiszabadulnak a házból, s alig látom egy-két percre
napközben. Holott a leányok, ezek a kedves, macskahízelgésû portékák melegek,
simulékonyak és mindig ott sürögnek-forognak a szülõk körül.
Édesmama
tegnapelõtt megtisztelt azzal, hogy meglátogatott. Vidám, egészséges, friss, és
minden szellemi mozgalom iránt érdeklõdött még most is. Ma is egy négyoldalas
levelet írt, egy közkérdés felett elmélkedve. Irigylem ezt a nemes, soha nem
csüggedõ energiát a közügyek iránti szeretetben, és a tevékenységnek azt az izzó,
törhetetlen erejét. Különösen irigylem most, mikor huszonötéves képviselõsködés
után teljesen kiábrándultam mindenbõl, s apathiával nézem, aminek jönni kell.
Még egyszer
fogadja báróné hálás köszönetemet. Maradtam hódoló kézcsókkal alázatos szolgája
Budapest, 1909.
febr. 19.
Mikszáth Kálmán
|