[Budapesten, 1909. márc. 10.]
Igen tisztelt
Barátom!
Ha már azt hiszi
is rólam, hogy nem mindent olvasok el, amit ír, ne higgye legalább azt, hogy
nem mindent tartok meg eszemben, amit mond. Nem felejtettem el, hogy midõn egy
ízben Selley rendõrkapitány tárgyaláshoz hívta, szívesen ment, mert hiszen a
regényírót kell hogy minden érdekeljen.
Szolgáljon ez mentségemül, hogy merem
remélni azt, hogy a regényíró érdekkel fogja végig olvasni a csatolt
papírlapokra írottakat is.
Néhány év elõtt
ellentállhatatlan vágyódás kapott meg, hogy elmenjek fel Nyitra megyébe,
Rudnóra, Csavolyra, Rudnó-Lehotára, Divékre, Divékújfalura és a többi helyekre,
melyekhez férjem családjának múltja fûzõdik.
Különösen az
vonzott oda, hogy élt még ottan két nagyon öreg Rudnay: László és Jusztin.
Velük óhajtottam egyszer még beszélni mindenfélérõl, miket itt-ott hallottam
már, de nem tudtam, fel vannak-e jegyezve valahol, és sajnáltam volna, hogy
adataikat esetleg magukkal vigyék a sírba. (Azóta meghalt mindkettõ.)
Persze, hogy eszembe
juthat itten ama mondás, melyet Mikszáthnál olvastam valahol, de nem tudnám
megmondani, hogy hol, és nem is emlékszem tisztán a szavakra, de a veleje az
volt, hogy ha valaki családjának a messze múltba nyúló történetébe belemélyed,
úgy jár, mint aki beletekint egy mély tóba: könnyen beleszédül.
Egy decemberi
napon erõs havazás közben útnak indultam, meg is akadtam egy helyen, fél napig
vesztegelt vonatom. De meg nem bántam utamat, mert visszaszereztem azt a két
szép és érdekes kutyabõrre írott, vörös bársonyba kötött diplomát, melyeket
férjem évek elõtt odakölcsönzött volt Rudnay Jusztinnak. Azok az
Újfalussyaknak bárói és grófi rangra emelésérõl szólnak. Az utóbbiban Mária
Terézia akvarell arcképe és aláírása látható. Rudnay Jusztin, midõn idéztem neki
a család jelmondatát: »Omnia si perdas, sed famam servare memento!« - gavallér
módjára szó nélkül visszaadta nekem a diplomákat. Ezenkívül összegyûjtöttem
azokat az adatokat, melyeket az idecsatolt papírlapra jegyeztem.
Így - írás közben
eszembe jut még sokféle apróság, melyek azzal az úttal összefüggnek:
Rudnay László
mondotta, hogy az õ nagyatyja udvarolni járt a közeli Sztriczére, a Sándorok
fészkébe (most már Sándori a neve). Fiatal felesége agyonra búsulta magát
emiatt. A háznál levõ öreg dada azt tanácsolta neki, hogy fejtse fel férje
dolmányának szegélyét és varrjon bele egy füvet, (talán útifû volt), mondjon el
hozzá egy bizonyos babonás mondást, s meglátja, hogy férje sohasem fogja többé
abba az irányba fordítani paripáját. Így is történt. Utóbb a leghûségesebb férj
vált belõle.
Csávoj és
Rudnó-Lehota vidékérõl eddig százával szállították a munkásokat Mezõhegyesre.
Most már nagyrészük Amerikába vándorolt ki. A nép ott nagyon szegény, és még
nem vetkõzött ki teljesen a régi jobbágy szellembõl, mert midõn néhány év elõtt
valami ügyben felkeresték férjemet itt, Budapesten, térdre hullva borultak le,
és csókolták lábait.
Csávojon
megütõdtem a nép nagy szegénysége fölött, mert azt láttam, hogy ott, ha a
család új családdal gyarapodik, nem szobácskát építenek a házhoz, hanem
deszkával szélesbítik fekvõhelyüket e célra.
Voltam a divéki
templomban, mely legrégibb templomaink egyike - gondolom Szt. István korabeli:
annak kriptájában vannak Rudnayak 1200-ból eltemetve. Érdekes volt, hogy a
bejárat közelébõl kihozatott a plébános egy koporsót, melyben semmi egyéb nem
volt, mint nagyon apró forgácsféle és egy teljesen ép templárius kalap.
Rudnay
Jusztinéknél pár napot töltöttem Divékújfalun. Második felesége báró Baselli
generálisnak volt a lánya, ki mondotta nekem, hogy az õ egykori telkükön épült
Rómában a Szt. Péter temploma. Nagybátyja, kinek arcképét láttam ott a falon
függve, II. József császár idejében élt. Õáltala lett kihirdetve, hogy a
Jezsuitákat ki kell kergetni Ausztriából.
Hazafelé utam
Divékújfaluról Nováknak vezetett, melynek határában áll a családnak Zsigmond
királytól nyert pallosjogának megtestesült jelképe: a kõbõl épült óriás
akasztófa, melynek kerülete 17 méter. (Úgy hallottam, hogy azon a vidéken még a
Pálffy családnak volt »jus gladii«-ja.)
Éppen farsang
elsõ napja volt, s mi az induláskor nem vettük észre, hogy a bakon ülõ tót
kocsis holtrészeg. Késõbb dalolni kezdett, és támolygott jobbra-balra, kezében
táncolt a gyeplõ. A lejtõs út szélén árok tátongott, s bennem önkénytelenül az
a gondolat ébredt, hogy az utolsó protestáns Rudnaynak felesége nagyon könnyen
itt fogja sírját találni a család akasztófája közelében.
Erre az
akasztófára célzott a »Pesti Hírlap«, mikor Rudnay Béla királyi biztossága után
a fõvárosból távozni volt kénytelen, körülbelül ezt írva: »elmegy oda, ahol reá
a családi akasztófa vár«.
Rudnay Jusztin
szájából hallottam, s általa tollbamondva jegyeztem fel szórul-szóra a csatolt
papírlapokra írott adatokat.
Bizony nagyon
nehezen akar tavaszodni, különösen az éjjelek hidegek. Csak kérem, ne engedje
magát a napsugártól korán kicsábíttatni, nehogy egészségének megártson.
Maradok a
legszívélyesebb üdvözlettel és tisztelettel
régi, igaz híve
Rudnay Józsefné
U.i. A mellékelt
iratok még nem voltak lemásolva, s így levelemet sem küldhettem el, midõn a
tegnapi Pesti Hírlapban olvastam, hogy már a Képviselõházban járt. Eszerint
persze anakronizmus abbeli kérõ figyelmeztetésem, hogy ne siessen a kimenéssel.
Remélem azonban, hogy az meg nem ártott.
|