|
[St. Ladislas. Castle Avenue. Dover
1909. márc. 19.]
Mélyen tisztelt
Kedves Bátyám!
Végtelenül
kitüntetõ, jóságos levelét igaz hálával köszönöm. Úgy érzem, mintha azt a
jóakaratot, amely abból az én itteni próbálkozásom iránt szól ki, fokozott
igyekezettel kellene meghálálnom; addig is azonban áldja meg a jó Isten
mindenik szaváért.
Jarroldnál már
jártam. A cégnek az a fiatal tagja, akinek elmondtam az egészet, kihallgatott,
átnézett néhány papirost, azután végre is azt mondta, hogy ez még »az õ ideje«
elõtt lehetett, tehát majd megtud reá nézve mindent, aztán megírja. A levél
megjött, el is küldöm, a tartalma pedig az, hogy õk semmi más kéziratot nem
tudnak, hogy náluk volna, mint egy rövid elbeszélésekbõl álló gyûjteményt,
amelyet vagy két évvel ezelõtt egy hölgy fordított le és adott át nekik, de
arra kérte õket, tartanák addig maguknál a kéziratot, amíg átadja nekik azt a
címet, amelyre azt el lehet küldeni. Ha ez az a kézirat, amelyet a szerzõ
említ, nagyon fognak örülni, ha tudatom velük, mit csináljanak a kézirattal.
Eddig Jarrold. -
Én pedig csak annyit teszek hozzá, kedves Kálmán bátyám, hogy ha akár ennek,
akár más egyéb könyvének a dolgában a férjem meg én bármi módon segítségére
lehetünk, gondolhatja, hogy milyen õszinte örömmel lennénk.
Jarroldnak írtam,
hogy mihelyt választ kapok, azonnal értesítem õket.
Persze, az ilyen
nagy labirinth városban, ha csak szerzõ, fordító és kiadó nem érintkeznek elég
sûrûen, egy és más dolog egyszerûen elmállik, mert mindig, mindenkinél annyi
terv torlódik össze. Annak a hírnek nagyon örültem, hogy az a könyv is sorra
kerül, amelyet kedves bátyám említ. Annak a dolga azután valahogy ne hányódjék
a Jarroldék könyves polcain! Ha ennek azzal elejét lehetne venni, hogy ha mi
fordítanánk le, akiknek módunkban van Jarroldot sarkallni, hogy a dolog ne
húzódjék, azt hiszem kedves bátyám meg lehet gyõzõdve, hogy a fordítást azzal
az odaadással végeznénk, amire egy Mikszáth Kálmán neve kötelez minden magyart,
és azokkal együtt az olyan angolokat, mint a férjem, aki az õ saját külön
szórendjével azt mondja, hogy: »Nem csak vagyok magyar, de is kuruc.«
A temzeparti
kuruc tehát egész lélekkel lesz segítségére mindenben, amiben lehet. Ha
jelenleg a Scotus Viator meg egyebek jóvoltából csepülnek is itt bennünket, de
legalább beszélnek rólunk és éppen azért bizony szép volna könyveink javával
most állani ki. Jarrold egy egész jegyzéket adott át nekem Jókai angolra
fordított regényeirõl az angol lapokból idézett kritikákkal együtt.
Múltkori
levelembõl, kedves Bátyám, úgy látom, úgy értette ki, mintha az én tervem is könyv volna. Pedig nem az. Amit én
tervezek, az egy Londonban levõ erõs, magyar, nem is tudom minek nevezzem,
mondjuk központ, amit nem írnánk és sáncolnánk körül németesen, professzorosan,
hogy mily ágbeli vagy szakmabeli mûködést fejtsen ki itt, hanem ahol egy
mederben folynék minden, amit csak itt a magyarságért meg lehet tenni, ahogy
éppen a nap forgó, változó eseményei követelik. Például mondjuk idõleges rövid
kiállítás karácsony elõtt olyan magyar áruból, ami ajándékul elkelhet, õsszel
gyümölcsbõl, borból - meghívott vendégek és a sajtó elõtt, máskor vetített
képes elõadások, egyszer a magyar fürdõkrõl, vadászterületekrõl, a téli
Tátráról; ismét máskor új irodalmunkat, képeinket ismertetõ elõadások; - ott
kellene megadni minden, nem Bécsen átszûrt tudósítást magunkról az angol
sajtónak (ezt az egyik nagy világlap egyik szerkesztõje úgy megszerette eszme
gyanánt, hogy azóta is egyre kérdez, mikor lesz már meg). Ha valakinek otthon
eladni való bányája, mi egyebe van, ércmintát, mit odaküldhetne, hogy aztán a
kellõ utasítást megkapja, kivel kellene érintkezésbe lépni.
Én ezt a tervet
megírtam részletes memorandumban a keresk. min. államtitkárának is, gr.
Apponyinak, a földmûv. minisztériumnak, miniszterelnöknek; az egész terv, úgy
látom, mindnyájuknak nagyon tetszett, mert nagyon szépen írtak; - a háziipari
rész miatt megírtam a dolgot Izabella fhgnõnek és gr. Batthyányinénak is, az õ
válaszuk ugyanolyan helyeslõ volt, mint a min. elnöké, gr. Apponyié meg
Szterényié, de azóta aztán jött ez a boszniai aggodalom (szeptember elején
írtam elõször, októberben volt az annektálás) és azóta egy lépéssel sem vagyunk
tovább.
Pedig jó volna, ha lennénk. Mert aki az angol sajtó,
politikai vagy üzletvilágból csak tud a tervemrõl, annak mind tetszik. Csak
azért írtam meg, hogy lássa, mennyire nem könyv-ben utazom.
Hazamenni pedig bizony, nagyon jó lenne egyszer már a tervem
miatt is, mert levél révén bizony nagy lassan megy csak minden. Újságba még nem
írtam róla; azt akartam, hogy elõbb csak azoknak legyen elébe adva, akiket
elsõsorban illet. Hanem, hogy egy ilyen központért szeretnék dolgozni, az
bizonyos.
Nem igen érti azt, aki nem élt a szülõföldjétõl távol, hogy
milyen érzés az, amin például én mentem át a legutóbbi néhány hónap alatt is.
Véletlenül úgy esett, hogy nehány tisztán angol dologban (Shakespeare
társaságok meg egyéb irodalmi egyletek elõadásai, meg a Women’s Franchise Union
dolgában, ahol most öt óriási gyûlésen kellett az elnöklõ chairman tisztjét
viselnem és a megnyitó szónoklatot megtartanom), hála Istennek jó siker járt
velem, úgy hogy a meghívások egyre szaporodnak, de éppen ezért, egyszerre csak
úgy érzi az ember, hogy: »Hát már én egészen angol legyek és a magyar dolgokért
ne tehessek semmit?«
Jaj, kedves bátyám, jobb lesz nekem ezt bevégezni! -
Kedves feleségét szívbõl ölelem; azt átvenni pedig, amit
nekem Kálmán bátyám ígért a levelében, bizony elmegyek egyszer Magyarországra.
Addig is mindkettõnk sok szíves üdvözletével vagyok
tisztelõ húga
Gineverné Gyõry Ilona
|