|
[Rohics, 1909. július 14. után]
[Levélrészlet]
Lehetetlen, hogy
már most elõzetesen itt is meg ne köszönjem (amit annak idején külön akarok), a
»Veres házból« jött ajándékot, a Szent Péter esernyõjét. Amellett, hogy
gyönyörû és elmés dolog, ehhez is valami bûvölet tapad, mint a regénybelihez.
Máskor ha új esernyõhöz jutottam, rögtön megszûntek bosszúságomra az esõzések,
mióta azonban ezt megkaptam, folytonosan esik. De nem baj. Mert ha az ég borús
is, a derült órák, melyeket az ezüst táblácska vésete kíván, hála Istennek,
teljes mértékben megvoltak horpácsi idõzésem alatt.
...Utólag még egy
félreértést akarok eloszlatni. Úgy látom, hogy némelyek a gyûjtést úgy
értelmezik, hogy a bizottság programjának fõpontját félti, vagyis a horpácsi
szomszédos földek megvásárlását. Én és a bizottság is kevés súlyt helyez erre.
Én inkább takarékos ember vagyok ugyan, mint pazarló, de egy csöppet se törõdöm
a vagyonszerzéssel. A fiaimat kitaníttattam, s nekem sincs többre szükségem,
mint amennyim van. Bár kevesem van, de gazdag embernek érzem magam. E földekre
nem gondolok sóvárogva. Örülnék, nem tagadom, ha megkapnám, mert határosak az
enyéimmel, de roppant félreismerne engem, aki azt hinné, hogy ezt én valami
fõpontnak tartom. Én az erkölcsi sikert tartom fõpontnak, és abból egy
szemernyit sem áldoznék, még hatszor annyi földért sem. Hiszen szerezhettem volna
eleget harminc évi képviselõházi befolyásommal, ha akartam volna. De minek
nekem? Hiszen oly csekélyek az igényeim!
A program
fõpontjának én az írói személyem presztizsét tekintem. S e presztizsre
gondoltam ártalmasnak ezt a gyûjtést, és a bizottság is. De most már tiszta
lesz a helyzet és minden rendbe jön, mert mint mondom, úgy vagyok én ezzel,
hogy ha ma így szólítana meg a végzet: No fiam, mit akarsz, válassz a
jubileumodra kettõ közül! Azt tegyem-e, hogy leküldöm most a halált egy gazdag
emberre, akibe beleszuggerálom, hogy az uradalmát hagyja rád, vagy pedig az
országgyûlés tagjaiba öntök egy ötletet, hogy neked a jubileumodra felállással
szavazzanak meg egy bokrétát? - Minden habozás nélkül a virágbokrétát
választanám.
Ezeket úgy
õszintén, bizalomteljesen meggyónva, szóval egész gondolat-világom e körül abba
az egy principiumba csúcsosodik ki, hogy mint úri ember, mint gentleman mentem
be ebbe a jubileumi dologba, és úgy is akarok belõle kijutni.
Egy újságírónak,
ki ma meginterjúvolt, már érintettem is ezt a kérdést. Nem gondolnám, hogy
tapintatlanul tettem volna, de kérdezett, s felelnem kellett, mert ezt a
gyûjtést sokan félre is érthetnék. Ha mégis, tekintve, hogy kényes kérdés,
tapintatlan lettem volna, és valami rossz érzést keltettem volna vele, bocsásson
meg nekem, mert nem akartam, mert inkább sértenék meg egy országot, mint egy
szentet, egy olyat, aminõ az én saját külön vallásomban a Nagyságod alakja.
Három hétig
maradok Rohicson, akkor visszamegyek Horpácsra, de Pesten töltök idõközben
néhány napot, s keresni fogom az alkalmat, hogy élõszóval beszélgessünk errõl a
tárgyról, ha még maradt volna valami félreértés. De én azt hiszem, semmi sem
maradt, se köztem, se a bizottság, se a hölgybizottság között. Azaz dehogy
semmi. Én a hálának azt a nemét érzem, melyet nem szokás szóval kifejezni
akarni.
Kezeit csókolom.
[Mikszáth Kálmán]
|