|
[Budapest, 1909. október 13.]
Kedves Lajosom[!]
Nem tudok
elgondolni semmit, ami engem kellemesebben érintene, mint az, hogy most a
jubileumkor eszedbe jutottam neked, ki mindig közel álltál szívemhez.
Az öreg
barátságnak is megvannak, azt hiszem, a betegségei, mint mindennek, ami öreg,
de ez a mienk kivétel. Egyébként semmi se olyan szép, mint a barátságnak éppen
az öregje, Mire ebbe az életkorba jutunk, ahol mi vagyunk most, szinte úgy
tûnik fel nekem, hogy ha a születéshelyünk nem volna, meg az apró tárgyaink,
melyek környeznek és a régi barátaink, kik kvázi elmúlt életünk állomáshelyei -
talán el sem hinnénk már annyi idõ után elváltozva, hogy mi vagyunk mi. Öreg
barátaink úgyszólván elmúlt »én«-ünknek itt maradt részei lesznek.
Egy szó mint
száz, köszönöm hálásan, hegy megemlékeztél rólam. Félig <bóbiskoló>
halványodó, finom érzéseket ráztál föl lelkemben.
De nehogy
elérzékenyedjem, a formához térek, mellyel hozzám való hajlandóságodat
kimutattad. Hiszen a forma, az igaz, hogy mindegy, de mégis nem állhatom meg
kijelenteni, hogy egy olyan vágyamat
találtad el, melyrõl én magam sem tudtam.
Mert pipás ember
vagyok ugyan (látom, hogy jól tudod), de efemer természetû, könnyen eldobható cseréppipákat
használok, és mikor most ez a remekmû kibontakozott elõttem a mindenféle selyem
papírosokból, fölébredt bennem a múlt századbeli szkíta, aki elsápad, a nagy
ezüstkupakos nemzeti bálványt ilyen igézõ pompában látva maga elõtt. Vagy
képzelj magadnak egy eszkimót, aki <kimegy a kunyhójából s> kutyák
helyett orosz trappereket lát befogva a szánkója elé.
Van ugyan híja az
ajándéknak, mert úgy rémlik nekem, hogy ahhoz a dohánymonopólium megszüntetése
is dukált volna, mégis beismerem, hogy minden jubileumi ideámat túlszárnyalta.
Mert a többihez mind csak két faktor kellett: egy ünneplõ és egy ünnepelt. De
ehhez a pipaötlethez három utolsó
magyaroknak kellett még életben lenniök egy idõben, a XX. század elsõ évtizede
végén, bizonyos összefüggésben egymással.
Kellett hozzá egy
koponya, mely ekkora nagy pipából sem kap még nikotinmérgezést - ez én vagyok,
Kellett hozzá egy
másik koponya, akiben ez szépen kirajzott, aki megcsináltassa s ilyen
intencióval elküldje nekem. Hohó! Nem az ember a halhatatlan, ahogy te képzeled
jubiláns barátom, az ember törékeny edény, a pipa a halhatatlan a régi magyar
felfogás szerint, ez adatik át szép sárgára kiszíva nemzedékrõl nemzedéknek.
Mondom, ennek a kifõzéséhez kívántatott egy második koponya - s ez Te vagy.
Végre pedig
kellett egy harmadik koponya, amelyik ezt az
ideát tõled, a pipát pedig tõlem megirigyelje - s ez Komjáthy Béla.
Csak a három
faktor összekerülése hozhatta meg az ötletbe azt a nagy harmóniát, s ez lehet
megmagyarázója annak a gõgnek, amellyel az elsõ szippantásokat kieregetem, de
nem elõbb, míg személyesen, élõszóval is meg nem köszönöm. Ami most nem lehet,
mert egy kis influenzában sínylõdöm.
Maradtam addig
is, míg ki bírom gondolni, hogy a nekem okozott nagy örömöt hogyan
viszonozhatnám
ölelõ, öreg barátod
Mikszáth Kálmán
Budapest, okt.
13. 1909.
[Címzés:]
Nagyságos
Hentaller Lajos
orsz. képviselõ úrnak
Budapest
[Más írással:]
Zugló Bosnyák
utca 8.
Ajánlott
|