|
[Budapest, 1909. november 20.]
Nagyságos Uram[!]
Az Úristen mégis
csak megérleli mindenkinek a vetéseit, még ha jámbor tanítóember is a magvetõ.
»Külön órát a
mesének!« címû igénytelen röpiratomat, amely maga is jó öt esztendõs s amelynek
magvát liptói állami tanítóskodásom idején a »Néptanítók Lapja« útján szórtam
az igazi magyar szóért a tanítóvilágba, egy teljes esztendeig tartó vitát
idézvén föl evvel az indítványommal (ennek is már 15-16 esztendeje)
tanítótársaim között és közöttem - avval a szerénytelennek látszó kéréssel
küldöm meg Nagyjóuramnak, hogy abba belepillantani ne terheltessék! Ez a
belepillantás talán nem vész kárba. Ha más nem, az a nyúlfaroknyi elõszó, amit
röpiratom elé írtam, megmagyarázza azt az örömöt és az elégtétel érzésének azt
a túláradását, amellyel az idei »Almanach« elõszavát (a fantáziáról és a
népmesékrõl) olvastam; s amely ennek a levelemnek megírására és röpiratom
beküldésére ösztönzött, mondhatnám kényszerített.
Hiszen a magyar
irodalomnak egyik legfényesebb tolla szólalt föl a magyar népmesének, az élõ magyar nyelvnek, a népiskola
földjébe való plántálása mellett; tehát ugyanazért az eszméért, amelyért
engemet annyiszor és annyian lekicsinyeltek, amelyre komolykodó, s idegent
majmoló tantervkészítõink ügyet sem vetettek...
Az eszme, amelyet
Mikszáth Kálmán hirdet, megél és terebélyes fává növekszik! Nálunk, tanítóknál,
talánha csenevész bokor maradhatott volna...
Mély tisztelettel
alázatos szolgája:
Budapesten, 1909.
november 20-án.
Bursics Ernõ
székesfõvárosi
tanító
|