|
[Nagyvárad, 1910. február 27.]
Mélyen tisztelt
Írótársunk!
Negyven éves írói
pályájának határkövénél üdvözletünket küldjük Önnek, azzal a tisztelettel,
szeretettel és hálával, amely Mikszáth Kálmánt irodalmunk minden barátja, a
magyar nemzet minden fia részérõl busásan megilleti. Mert az Ön szakadatlan
munkásságának e negyven éve a legfõbb, legtisztább gyönyörûségnek: a költészet
nyújtotta örömöknek kimeríthetetlen forrása volt minden magyar szív és lélek
számára. Vannak írók, akiknek mûködése földrengéshez és viharhoz hasonló:
korszakokat döntenek romba és forradalmi erõvel hozzák be az emberiség lelkébe
eszméiket, újításaikat. S vannak írók, akiknek munkássága olyan, mint a napé,
amely a tavaszi esõ után, életébresztõen mosolyog a mezõre. A könnyeken át
mosolygó napsugárnak: a humornak drága adománya az, amivel Önt oly bõségesen
felruházta a Gondviselés, amely már oly sok nagy írót adott nekünk s a
legnagyobbak közt: MIKSZÁTH KÁLMÁNT. Különösen az Ön mûveiben látjuk, mélyen
tisztelt urunk, hogy a humor az írónak milyen becses, fölséges, égi adománya.
Az élcelõdésben léhaság van, a szatírában harag és gyûlölet, a humorban
bölcsesség és emberszeretet. A humor nemcsak az író elméjébõl, de szívébõl is
fakad, megaranyozza az élet, az emberek gyarlóságait, valósággal megszeretteti
velünk az embereket, s ezért, akinek minden fogyatkozásokat megértõ szíve
nincs, nem is lehet nagy humorista, nem is lehet nagy író. S annál becsesebb
reánk nézve az Ön írói mûködése, mert mûveiben ön a magyar életet, a magyar
embert mutatta be: a mi földünket, a mi életünket, a mi fajunkat szerettette
meg velünk, sõt nemcsak velünk idehaza, de a messze idegenben is, ahová
szelleme hódító útjában eljutott. MIKSZÁTH KÁLMÁN ritka tökéletességû
írómûvészetével, nagy jellemzõ erejével, a maga reális valóságában állítja
elénk a magyar föld fiát: a magyar parasztot: észreveszi a poézis gyöngyeit a kisvárosi
élet szürke kavicsai közt: poézist talál még abban a birodalomban is, amelybõl
pedig szökve szökhetnék a múzsa: a politika sivár, rideg, kufárszellemû
birodalmában. S mikor arról a világról ír, melynek alakjai lassan-lassan
pusztulnak, vesznek körülöttünk! Az õsnemesi udvarházak omladozó falaira
MIKSZÁTH KÁLMÁN fonja a költészet legdúsabb örökzöldjét, meg tudja szerettetni
velünk az arany könnyelmûség e népét is, amelynek hibáit õ is jól látja, de
romlása neki mégis fáj, mint ahogy az édes anya is szereti és pusztulásában is
siratja az õ tékozló fiát.
Mélyen tisztelt
Írótársunk! A kultúra hadseregében a legelsõ hõsök - akik pedig ott gyakran
csak közlegényi rangot viselnek - különbözõ fegyverekkel vívják a harcot. Az
egyiknek kezében bástyadöntõ bárd és öldöklõ acél villog, a litteratúra
militáns katonái õk, akik kegyetlen rohammal iparkodnak diadalra vinni a maguk
zászlaját. Mások olyanok, mint a mesék hõse, akinek kezében csak egy virágszál
volt, azzal érintette meg a sokáig hasztalan ostromolt vár kapuját, amely
egyszerre fölpattant elõtte s a legbûvösebb kincseket tárta a bámulók elé. Ön,
mélyen tisztelt Írótársunk, nem tartozik a litteratúra militáns katonái közé,
neve az irodalom ama hõsei közt ragyog, akik úgyszólván csata nélkül, játszva
gyõzedelmeskednek, mert kezükben van a leghatalmasabb fegyver: a költészet
bûvös virága. Ami szíveinket is megérintette Ön, MESTER, ezzel a csudavirággal.
S íme feltárulnak Ön elõtt minden szívek és lelkek, és pazarul ontják lábai elé
legdrágább kincseiket: a tisztelet, a szeretet és hála adóját. És mindenek
örvendezve kívánják: vajha MIKSZÁTH KÁLMÁN kezében még sokáig maradna
hervadatlan a költészet csudavirága! Hogy még sokáig életre keltse szíveinkben
is a legnemesebb gyönyörök virágait; és minél fényesebbé és gazdagabbá tegye a
virággal csodatevõ hõs számára a hírnév, a dicsõség örök tavaszát!...
Kelt a Szigligeti
Társaságnak 1910. évi február hó 27-én tartott ünnepi ülésébõl.
Sas Ede
a Szigligeti
Társaság
fõtitkára
Rádl Ödön
a Szigligeti
Társaság
elnöke
P. H.
|