|
[Budapest, 1910. március 5. és 27. közt]
Nagytiszteletû
Uram!
Vettem becses
levelét és küldeményét, mely mindjárt megkapta szívemet. A kis eperfa magot,
melyet az egyik szárnyas az ön kertjébe leejtett, fölkapta csemetekorában egy
szárnyas gondolat, és az én kertembe viszi. Kedves dolog ez nagyon. Legott
menesztettem egy ukázt Horpácsra, totum facomhoz, hogy különös szeretettel
ápolja, öntözgesse, trágyázgassa.
Azóta már el is
van ültetve és eddig még semmi baja, hacsak ezután nem búsulja el magát az új
földben,
Persze még igen
kicsiny, és nálunk lassan nõnek a fák. Félek, hogy már késõn kezdtem
megvalósítani kedves ideámat: azt tudniillik, hogy az ország különbözõ
helyeirõl olvasóim által küldött facsemeték itt megnövekedve örök érintkezésben
legyenek velem, és mikor aggastyán koromban én már megszûnök a közönségnek
mesélni, õk meséljenek nekem a közönség nevében suttogó lombjaikkal.
De hajh, ez is
csak olyan fantazmagóriám. Öncsalás. A fák azért nem igyekeznek jobban, s
bizony-bizony, mire beszédesekre megnõnek a lombjaik, akkor már én ott leszek,
ahol a gyökereik.
Fogadja
egyébiránt [meleg köszönetemet és tiszteletemet]9
Mikszáth Kálmán
|