|
[Budapest, 1910. április 20. körül]
Igen tisztelt
Dékán úr!
Szíves értesítését,
hogy engem a budapesti egyetem írói ünnepem alkalmából tiszteletbeli
bölcsészeti doktornak óhajt felavatni, amit õfelsége is már jóváhagyni
kegyeskedett, nagy örömmel és hálával vettem.
Oly tisztesség
számomra, milyenrõl nem is álmodtam volna, s amint forgatom fantáziámban
ide-oda a komoly doktori kalapot, szinte nem is tudom, hogyan tûzzem melléje
azt az egyszerû mezei virágot, mely az én pályámat és sikereimet szimbolizálja.
Azt mondhatnám,
amit a veszprémi püspök a Lánchíd megszavazásánál, hogy »minek az erre a rövid
idõre!« (Maga a püspök öreg úr volt.) Mondhatnám, de nem lenne igazam, mert ez
a kitüntetés és nagyrésze azoknak, amelyek értek, olyanok, mint a szép õszi
meleg esõk. Nem annak az évnek szólnak és nem annak a termésnek, amely már be
van takarítva, hanem a jövõ termés
számára kövérítik meg a talajt. Csalogató példák ezek az utánam következõ
írónak, jelzik, hogy a magyar szeme rajta pihen azokon, akik dolgoznak érte, és
ha behunyja is néha (hiszen aludni is kell), egyszer egy barázdán mégiscsak
meglátja. Még buzdítóbb példa, hogy a tudomány is, mint a tisztelt Dékán Úr
levele értesít, le-lehajlik magaslatáról, hogy kezet szorítson azokkal, akik
leggyöngédebb testvérüket, a szépirodalmat és a költészetet ápolják. Egyébiránt
fogadja az igen tisztelt Dékán Úr stb.
Mikszáth Kálmán
|