|
[Budapest, 1910. május 18-25?]
[Fogalmazványtöredék]
Kedves Scholcz
tanár úr!
Tudom, hogy ön
nem kapja meg ezt a levelet, mert Ön meghalt és mintegy húsz éve porladozik már
a selmeci földben, ahol az ön szíve arannyá fog változni és kibányásztatik egy
napon, de nem is az ön testéhez van adreszálva ez a levél, a lelkéhez
<mely> szól <s az ön lelke> senki máshoz nem is szólhat, az ön
lelke pedig ott él azokban, akik az Ön dolgait folytatják a selmeci Petõfi
körben, ahol Petrovics Sándor bontogatta ki <elsõ> szárnyait s ahol
<én is> az elsõ ingadozó lépéseket tettem én is a Parnassus felé, negyven
és nehány év elõtt az ön <buzdító biztató> meleg, simogató, biztató
tekintetétõl felvillanyozva.
<Képzelje>
Emlékszik-e kedves tanár úr arra a nagy teremre a pékbolttal szemben, ahol az
önképzõ köri felolvasásokat tartottuk? Tudja-e, mikor álltunk ott utoljára egymással
szemtõl-szembe? - 1866-ban. <Egyszer> Egy Brozik Titusz nevû társunk
csinos munkát olvasott fel. - Önnek sehogy se fért a fejébe, hogy azt õ írta
volna. - Elkezdte inquirálni, s kisült, hogy a munkát én írtam Broziknak. Ön
erre kegyetlenül megdorgált engem s jegyzõkönyvi megrovásra ítélt, de
kikötötte, hogy a Brozik neve ne említtessék, nehogy az enyimmel
<említve> szerepelve, egykor <ez a név> ez tisztesség számba
menjen. Ön még <megdorgálni> ütni is úgy tudott, kedves Scholcz tanár úr,
hogy az <embert> nem fájt, ellenkezõleg gyönyörûséget okozott - - -
|