|
[Budapest, 1910. május 16. után]
Nagyságos Úr!
Bocsásson meg
bátorságomért, de igazán sokáig vártam egy nálam hivatottabbra, míg végre
félek, visszahozhatlanul elrepül az alkalom perce.
Nagyságod
jubileuma alkalmával nem hallottam annak a tömegnek megnyilatkozását, melynek
én is egy parányi része vagyok. Az a nagy tömeg az, mely Nagyságodat nem látta,
nem ismeri, s csakis írásai útján, a személyes érintkezés lelkesedést keltõ
hatása nélkül, csaknem mint elvont fogalmat üdvözli Nagyságodat, talán
tisztább, talán igazabb lelkesedéssel, mint azok, kiknek az üdvözlet alkalmával
legalább egy mosolygó, derült arc emléke jut osztályrészül.
Bennünket csak az
a hit lelkesít, hogy midõn Nagyságod mûveit megírta, lehetetlen, hogy ne
gondolt volna reánk, lehetetlen, hogy ne akart volna hatni reánk, lehetetlen,
hogy ne akarta volna meghódítani lelkünket, s most, midõn ezen akarat vagy vágy
sikerének bizonyságát veszi ezen megnyilatkozásunkban, lehetetlen, hogy egy,
talán nem is érzett ûrt jubileumában ne tapasztalna hirtelen betöltve, és talán
magányában egyedül olvasva ez igénytelen sorokat, csodálatos vágyat érez
magában magához ölelni azt az ismeretlen nagy tömeget, melynek szeretete,
tisztelete, vagy egy magasabb értelemben vett méltánylata, szóban ki nem
fejezhetõ melegséggel igyekszik Nagyságod szívéhez férni.
Mint ismeretlenek
találkozunk ma, anélkül, hogy ezáltal ismeretség fejlõdnék ki közöttünk, de
bármilyen volt e találkozás, (adja Isten, hogy csak egy idõre) búcsút kell
mondanunk egymásnak. Egyik fõ dolog, amiért mi üdvözöljük Nagyságodat az, hogy
Nagyságod magyar író, mi pedig
szintén magyarok lévén, nincs
szükségünk hangzatos szavakra, hanem búcsúzunk úgy, mint egyszerû magyar
emberek, kevés szóval, de igaz érzelemmel: Isten
áldja meg Kegyelmedet!
Egy, abból
a nagyon sokból.
|