25.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Szklabonya, 1872. április 3.]

Legelõször is jelentem, hogy az albát megváltoztattam arra, miszerint nagysád kötelezi magát becsületszavára engem ezután keresztnevemen szólítani s nekem viszont megengedni, hogy a következõképp hívhassam[:]

»Kedves Ilonka!«

Ez már csak elég generosus megsemmisítése volt az »albának«. Azonban én mégis képzelem, hogyan rágódik felette, s hogyan hozza elõ megint az »etiquette«-et - de mostmár nem engedek többet, s a jogos megszólítás gyakorlati használatába azonnal behelyezem magam. Örülhet rajta, hogy tovább nem megyek, s oda nem ragasztom a megszólítás végéhez még az »m« betût is. Módomban állna az is. Hanem azzal úgy vagyok, hogy nem szeretem »elmélet­ben« bírni, ami valóságban »még« nem az enyém.

Ha most érdekes levelet akarnék írni, hát a »még« szóról elmélkednék. Az természetes, önként kínálkozó téma volna... Ezer ember közül 999 errõl folytatná jelen levelet »helyzetemben«. De én azért sem írok errõl.

Térjünk át kedves levelére, melyet tegnap visszakért, amelyet idemellékelve küldök.

Hát természetes... egészen igaza van... nem értett meg engem.

Amit én elmondtam az én múltkori levelemben, az mind csak okadatolása volt annak, hogy az albába miért nem írok »nagyobb dolgot«, mert éppen az albáról volt szó, s hogy amit mondtam, az »igaz«, mert a következés igazolta modoromat és föltevéseimet. Hát akarta-e teljesíteni a kisebb dolgot is? Hogyan gondolhatnám ezekután, hogy a nagyobbakat teljesíti?

Önmaga írja levelében, hogy én ismerem nagysádat... azaz, hogy én magát, kedves Ilonka, ismerem (nem tudok beleszokni az új megszólításba). Eddig csakugyan én is azt hittem. De most már azt hiszem, hogy nem ismerem. Nagysádat megragadóan széppé tette az a kedves hõsiesség, melyet a világgal szemben használt. Mikor arculütötte azt, amit mások bálvá­nyoztak, mikor szelíd volt, ha haragudnia kellett, mikor haragos volt, ha mosolyognia kellett, mikor megvetõen bánt a közvéleménnyel, mintha az a félelmes dicsõ közvélemény, mely elõtt letérdel az emberiség, önnek csak a szobalánya volna.... aztán az a nagy erkölcsi erõ, mely ott festekezett szavaiban, arcán, tetteiben, az a kemény határozottság, mely nem ismer akadályt, mely azt a véleményt ébresztette: »egy valaki, akinek a szava nem levegõ«.

Én úgy ismertem.

Hanem ez csak phantom volt, »füst« és »köd«, mely eloszlott. Az akkori napok szeszélye volt az. S én újra meggyõzõdtem róla, hogy a nagy, bevégzett alakok csak a költõk agyának szüleményei, a költõk holdkóros ábrándja teremti õket. És ott halnak meg a regényekben. Ami idelenn a földön van, az mind egyforma. Halavány utánzása az ideálnak.

Padig de jól esett azt hinni, hogy itt is van olyan. Nagysád is kilépett a fél lábával a prózába, és kezd hasonlítani Albergi Idához, Nagy Bellához és Jeszenszky Arankához satekhez, kik rabjai az illemnek, a divatnak, a szerelemnek, a rangkórságnak, meg annak az ezer meg ezer bolondságnak, mely megöli a »léleknagyságot«.

Az igaz, hogy a nagysád modorára 100 közül 99 ember azt mondta, hogy rossz, hogy excentrikus. Hanem, hát mikor annak a 99 ripõknek nem volt igaza. Mert annak a többi kilencmillió leánynak volt rossz modora, s csak a nagysádé volt az »igazi«, a fölséges. És lássa, abban áll az erõ, azt tudni, hogy 99 ember ítél el azért, és csak egy magasztal, és mégis azt tenni, amiért a 99 ember elítéli.

...Ez az erõ mozgatta Zrínyi Ilona kardját Munkácsnál, ez az erõ lüktetett Konova Ágnes kezében, mikor V. Lászlónak a méregserleget nyújtotta, és akihez nagysád legjobban hasonlít a világon, ez ösztönözte rá a kis Lola Montezt, hogy lovagkorbácsával nyilvánosan arculvágja az angol királyt.

De mikor aztán nagysád azt mondja, hogy nem megyek Szklabonyára azért, mert hát mit szólna ehhez Pilichné, meg Lujza néni, meg Vajdáné, és azt mondja, teszi mindenütt, ami ellenkezik elveivel, természetével, más dolgokban is, egy idõ óta, ott már azt kell mondanom, hogy nem ösmerek rá M. Ilonára Mauks Ilonában. Elvártam volna, hogy azt mondja mindenütt: »ezt azért nem teszem, mert nem akarom« -, »ezt meg azért teszem, mert én akarom«. Ott aztán nagy úr az »én«.

Különben ezt nem szemrehányásképpen beszélem, mert ahhoz jogom sincs, sõt nem is jön rá gusztusom - nem a jogra, hanem a szemrehányásra -, csak úgy vegye, mintha errõl beszélgettünk volna, s én azt konstatálnám, hogy nagysádat nem lehet eléggé ismerni soha.

Maga, kedves Ilonka, hasonlít Osszián homályos költeményeihez, mikben az ember századszori elolvasásra is talál új, meglepõ dolgokat.

No de elég ebbõl ennyi. Menjünk át levele többi részére, mert én azt ígértem, hogy a jelen levél arra felelet lesz.

Ami azon kifejezést illeti, hogy azok a sorok úgysem fognak engem érdekelni, amiket nekem ír - az nem áll, mert láthatja, hogy a legkisebb dolog is, mely nagysáddal van összeköttetésben, felette érdekel. Avagy írnék-e most ekkora hosszú levelet valamennyi európai potentát kedvéért valakinek, mikor semmi írnivalóm sincs - ha az a valaki nem nagysád volna. S ami teher volna másképp, az most mulatság... ha el se küldöm a levelet, még akkor is megírom... úgysem mulathatnék jobban ebben a bolond faluban, mint gondolkozással. A gondolkozás legkellemesebb oldala pedig a nagysádróli gondolkozás.

Ebbõl láthatja azt is, hogy nem azért írom levelemet, mert megígértem, nem azért, hogy nagysádot mulattassam velük (már ti. ha olyan képzelgõ volnék, hogy azt hinném, miszerint azok mulattatják), hanem írom azért, hogy én »mulassak rajtok«. Nem tanultam még színlelni. Meglehet, hogy »valakitõl« még rám ragadhat ez a tudomány!

Nagysád azt is említi, hogy én albát ígértem levelemben. Ebbõl látszik, hogy nem értette meg. Hogy pedig nem értette, abból az látszik, hogy csak futólag olvasta át. Mert én nem ígértem albát. Hanem azt mondtam, hogy már megvan az én izé... rokonszenvemben... (maradjunk ennél a kifejezésnél).

Egyszóval maga, kedves Ilonka, úgy tesz, hogy mikor én tréfából beszélek, akkor még azt is megérti, amit nem mondok; egy mérföldnyivel túlszárnyal gondolatmenetben, mikor meg komolyan szólok, három mérföldnyire marad el mellettem. Oh, maga Lola Montez!

Az igaz, hogy az a nagy dolog: kettõnk beszélgetése közül kitalálni, hogy melyik a komoly szó, melyik a tréfás szó. Nehezebb dolog, mint a szuezi kanális megépítése. Könnyítés céljából tehát azonnal ki is jelentem, hogy nálam ezentúl a tréfát vegye komolynak. Így legalább talán meg fog érteni.

Van még abban a nagysád levelében egypár erõltetett udvariasság is, mint minõ az a »sajnálom, hogy nem láthattam«. - S amikre alkalmasint akkor gondolt, mikor a levelet visszakérte. Higgye meg, hogy azoknak eszemágába sem volt nagyobb fontosságot tulajdonítani, mint amennyit a társadalmi szabályok simasága megenged. Annak vettem, amik valóban. Üres mondatoknak, külsõ udvariasságnak. Mint mikor az ember összetalálkozik a hitelezõjével az utcán, s aztán a hitelezõ azt mondja az embernek: »kerestem odahaza«, az meg visszamondja: »felette sajnálom«. Pedig örül rajta, hogy nem találkoztak.

Most aztán áttérhetünk a legnagyobb hibájára: a levélvisszakérés kérdésére.

Nagyon örülök, hogy nagysád ebben az egy dologban megint »jellem« volt.

Más azt mondta volna nekem: »... maga olyan könnyelmû gyerek... magának, lássa, kiesik az a levél a zsebébõl... valaki megtalálja... engem kompromittálni fog... tépje össze, kérem, azt a levelet énelõttem«.

Az ilyen udvarias bizalmatlankodásért megharagudtam volna.

Hanem nagysád õszintén mondta el, hogy attól fél, miszerint valaha kompromittálni fognám. Tehát adjam vissza a levelét. Nem csinált udvarias mézédes alakot a gorombaságnak.

És ezt érdemül rovom fel nagysádnak, akármilyen rosszul esik is másrészrõl ez a história.

Hanem hát akkor én is õszintén mondom el, hogy a legnagyobb hiba volt a levelet megírni, s arra kérem, hogy addig ne írjon nekem többet levelet, míg nagysád szemei elõtt a jellemes emberek olyan »niveau«-jára nem jutok, hogy velem »gyökeres veszedelem« nélkül lehet korrespondeálni.

***

Áttérek az apróságokra. Tegnap beteg voltam, s addig is, míg nagysádéknál mulattam, folytonos hideglázam volt, melyet azonban jelenléte miatt alig vettem észre. Persze ma délelõtt nagysád nem volt itt, minélfogva erõsebb lázam volt, úgyhogy annak következtében az öregeim ma még nem eresztenek be Gyarmatra. Holnap talán bemegyek. Föltéve, ha semmi bajom nem lesz délelõtt.

A levélen látható zsírfoltok azt jelentik, hogy mikor egyik kezemmel írom a levelet, addig a másik kezemmel <dispu...> uzsonnálok. Bocsássa meg nagysád szerfelett lomhaságomnak, hogy <kedve...> másodszor tisztára írni nincs kedvem. Most pedig, miután leveleinkben kölcsönösen gorombáskodtunk egymásnak, annak kijelentése mellett zárom be soraimat, hogy »azért se haragszom«.

Maradtam

Szklabonyán, ápril. 3. 872.

õszinte tisztelõje

Mikszáth Kálmán