|
[Balassagyarmat, 1872. május elején]
Ezt az üres ívet azért
csatolom levelemhez takarónak, hogy ablakon keresztül el ne olvashassák és fel
ne ismerhessék az írásomat.
- - -
Richtig! Néhány
nap múlva letelik a két hét, s az alba szerint, mely alól fel nem mentett,
Mohorára kell mennem. Ha csakugyan haragszik rám, akkor elgondolhatja, mennyire
kínos lesz mind a kettõnknek e találkozás: magánál kétszer nagyobbra éleszti a
haragot és bosszúságot, nálam pedig még százszor fájdalmasabbá teszi a
lemondást. Kérem tehát, magamat a saját érdekében felmenteni az alba alól. A
hallgatást felmentésnek fogom venni.
- - -
Hanem az 1000
Ft.-ot azt megveszem magán.
. .
. . .
. . .
. . .
Ugye megijedt? Ne
féljen kedves Ilonkám, még erre is alkuba bocsátkozom. Visszaküldöm egy félév
múlva a kötelezõjét azon feltétel alatt, ha egy félesztendeig sem tettel, sem
szóval el nem árulja, hogy haragszik, hanem egészen hideg, közönyös lesz
irántam, a világ elõtt... mintha sohase vesztünk volna össze, mintha sohasem
lett volna köztünk egyéb viszony, mint aminõ van két ember között, akik régen
ismerik egymást, és egynéhányszor már beszélgettek együtt az - idõjárásról.
Nekem szükségem
van arra, hogy ezt így higgye a világ.
- - -
Fogadja õszinte
tiszteletemet, melyet ön olyan nagyon-nagyon megérdemel tõlem, s mely soha[nem]
változhatik meg irányában.
Lássa, a
szerelem, az csak ideiglenes - hanem a tisztelet, az örök.
Ha csakugyan
elvesztettem szerelmét - megvigasztalom magam, ha valaha megnyerem helyette
tiszteletét.
Igyekezni fogok
rá.
M. K.
|