[B. Gyarmat Május 8. 872.]
Kedves
Ilonka!
Tegnap
Szirákon voltam Bobokkal, kit csak azért vittem Szirákra, hogy onnan együtt
menjünk Nézsára, hol neki velem együtt hivatalos dolga volt. Szirákon azonban
nagyon meglepett a vágy önt láthatni, s ez egyszer annyira nem bírtam azon
uralkodni, hogy midõn a vendéglõben felültettem Bobokot és Divényi végrehajtót
a kocsira azon tervvel, miszerint Nézsára megyünk, egyszerre valami szilaj
akaratosság, valami gonosz szellem bújt belém, úgy hogy egész határozottan
odafordultam Divényihez:
- Szálljon
le, bátyám,... mert én nem megyek Nézsára... Miska, hajts Mohora felé...
- De az
isten szerelméért, hova gondol? Csak nem bolondult meg?
- De bizony
megbolondultam... mert én oda megyek.
- De hát mi
lesz ebbõl? Minket, ennyi embert, így bolonddá tenni.
Aztán a
terminus elmulasztása. Ennek rossz következményei lehetnek.
- Nem bánom
én, bátyám, ha az egész vármegye belehal is velem együtt, de én mégis Mohorán
leszek ma.
Képzelheti,
kedves Ilonkám, milyen dühös volt Bobok, kit félig betegen hurcoltam meg
Szirákra az égetõ nézsai terminus megtartása végett.
Szidott is
az egész úton, mint a bokrot. Minden hibámat szememre hányta. Elmondta, hogy ez
a legnagyobb könnyelmûség volt, amit csak képzelhet. S megesküdött becsületére,
hogy éppen azért sem jön most Mohorára.
Elõször én
is heveskedtem, de aztán beláttam, hogy a kis Bibi lassanként sápadni kezd -
valami láz vett rajta erõt... mire Halápig értem, már kékülni kezdett, úgyhogy
én komolyan megijedtem, miszerint halva hozom haza a kir. végrehajtót.
Kivel fogok
ezután kuglizni a Schiffnél?
Mohoránál,
midõn a faluba betértünk, s a kocsis közbevágott a két szelíd állatnak, a kis
Bibi felállt nagy bámulatomra, s apja nevére esküdött, hogyha még egy lépést
megyünk Mohora felé, rögtön kiugrik a kocsiból, s gyalog támolyog el, íly
betegen is, Szügyig.
Megsokalltam
a sok parádét, nagy dühösen visszafordultam, s többé egy hangot se szóltam
Bobokhoz, ki azóta már, mint hallom, megint rosszabbul van, és otthon fekszik a
bájos Csergeõ Renáta gyengéd ápolása mellett.
Így
semmisült meg a tegnapi tervem, melyért annyit áldoztam Boboknak ostoba
capricai miatt.
Ehelyett
azonban ma szándékoztam kimenni Podluzsányival, azonban egy fontos dolog itthon
tartóztat.
Holnap
ünnep lesz: minélfogva megint itthon maradok, mert az ünnepi viziteket ki nem
állhatom. Pénteken azonban okvetlen kimegyek - hacsak megint közbe nem jön
valami - amit nem hiszek.
Hát még
mirõl írjak? Nincs téma. Merthogy arról írjak, mennyire szeretem, az, azt
hiszem, már kissé unalmas dolog, annál is inkább, mert ez köztünk meghaladott álláspont. Ámbár én, ha
százezerszer írja is, hogy szeret, még
milliomodszor is gyönyörrel olvasom leveleiben, és semmiért nem tudnék úgy
megapprehendálni, mintha egyszer olyan levelet írna, melyben más személyekkel
foglalkozik és nem sajátmagával. Mert nekem semmi újság sem meglepõ, sem nem
kellemes, akármilyen nagyszerû is, ha nem magáról szól, és semmi kis dolog sem
unalmas, mihelyt magát érinti.
Mióta távol
van tõlem, azóta még jobban növekedik szerelmem. Ez a növekedés megijeszt és
megdöbbent. Jobban szeretném az ellenkezõt. És a természet rendje is az lenne.
No, de nem
panaszkodom.
Amennyi
kellemetlen a szerelemben, éppen annyi a kellemes benne. A szerelmes ember
egészen »kvitt« a sorssal.
Csakhogy
maga nekem sokkal több, mint csupán a szeretett lány szokott lenni - mert még
azonfelül jó barátom is, maga nekem olyan... ejnye no... nem jut eszembe
hasonlat.
Igaz! A
hasonlatról jut eszembe az ostoba Egry mondása, midõn szombaton este nagy
kimerülten a sok járkálástól azzal a szokott stílusomban elmondott mondattal
törtem haza:
- Az
istenit, bácsi! Itt volt Mauks Ilonka!
- Az a maga lelkének a flastromja... mondá az öreg.
Persze, hogy ezen az eredeti ócska mondaton két óráig nevettünk
Dezsõffivel [Dessewffy], ki azóta el is nevezte magát »flastrom«-nak - amiért,
reményem, nem haragszik - mert nem voltam vele köteles megírni. Vegye annyiba,
mintha nem tudná.
- - -
Itt küldöm az »Ipoly«-t, melyet szombaton ígértem, benne van
a Pajor levele, melyre most küldtem nyomdába a »feleletet«.
Kedden lesz a
katolikus majális. Hacsak lehet, jöjjenek ki. Én ugyan jobban szeretnék úgy
tölteni egy délutánt magával, hogy ne lenne ott száz kíváncsi szem, hogy
bizalmasan beszélgethetnénk - de utoljára megelégszem a fél boldogsággal is.
Szombaton rettenetesen mérgeskedtem Jeszenszky Jóskánéra, aki egy percre sem
hagyott beszélgetni, a közönyös tárgyakon kívül semmirõl. Az aztán igazán
született garde des dames. Mennyiért nem adtam volna, ha már mindjárt
gyermekkorában süket-vaknak születik.
Szombaton
is lesz egy majális. Tudniillik a lutheránus. De az úgysem szokott jó lenni...
Aztán azért sem szeretném, ha bejönne, mert én nem leszek Gyarmaton... Márpedig
örökké vigasztalhatlan lennék, ha úgy jönne be, hogy ne lássam.
- - -
Jövõ
levelemben, ha nyugodtabb állapotban leszek - mert most egy kis malõr nagyon
haragít, melyet majd élõszóval mondok el - bõvebben írok; mert már itt az
ideje, hogy a dolog komoly oldaláról is beszélgessünk.
Isten áldja
meg, kedves Ilonkám!
M. K.
|