|
[Balassagyarmat, 1872. május vége]
Kedves Ilonám!
Ma már végére
jártam annak a csodálatos dolognak, hogy ki lehetett az, aki az én leveleimet,
vagyis inkább a maga leveleit recitálta Plachyéknál.
Igaza volt -
Desewffi[!] Elek volt az a bûnös ember. Hanem annak örülök, hogy rossz szándék
mégsem volt benne. Mert én nem is kérdeztem - mégis elmondta.
Ma reggel ugyanis
emlegetve, hogy tegnap Mohorán voltunk, elkezdtem káromkodni, hogy valami
gazember azt [a] hallatlan hazugságot koholta, hogy mi szerelmes leveleket
írtunk egymásnak.
- Hm... bocsáss
meg... az bizony éppen én voltam.
- Te? Ejnye, nem
hittem volna! Tegnap Ilonkával fogadni akartam rád! Hát honnan csaptad te azt?
- Bagatell!... Én
csak tréfából mondtam. Malatinszky Mari kérdezte, hogy mi újság Gyarmaton? Hogy
mondjak neki valamit - õ is mond valamit. Õ aztán azt mondta, hogy Mohorán az
az újság, miszerint megérkeztek a Mauks lányok, de még sehol sem voltak, otthon
ábrándoznak a szerelemrõl; erre én meg azt az újságot mondtam: de én meg azt is
tudom, hogy kivel ábrándoznak... kivel írogatnak egymásnak szerelmes
leveleket... tréfa volt az egész.
- De hát honnan
gyanítod te azt, hogy mi levelezünk Mauks Nellivel - kérdeztem Dessewffyt, hogy
a névcsere által tévútra vezessem.
- Sehonnan sem
gyanítom. Nekem Hámoryné mondta legelõször, hanem õ azt mondta, hogy Ilonkát
szereted és annak írogatsz.
- - -
Többet nem írok
addig, míg maga sem ír.
Holnap elmegyek
Mohorára megint - azon esetre azonban, ha nem találnék elmenni, elvárom, hogy
eljön szombaton Gyarmatra, ámbár tudom, hogy hiába várom, mert egy idõ óta
szeret dacos lenni. Ha azt írnám, hogy ne próbáljon Gyarmatra bejönni, ziherre
számíthatnék, hogy bejön.
Ezentúl már úgy
fogok beszélni, mint ahogy szoktak az olyan keményfejû szeszélyes gyerekekkel,
mint maga.
Au revoir.
[Aláírás nélkül]
|