32.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1872. június 22.]

[Fejléc:]

Balás József

köz és váltóügyvéd

Balassagyarmaton

Kedves Ilonkám!

(Engedje meg, hogy mégegyszer így szólítsam meg, mert az egyszer elfoglalt tért nagyon nehéz elhagyni.)

Tegnapi modorát, mely meglehetõsen hideg volt, tekintetbe véve, sajátszerû kérdése mellé, hogy nyilatkozzam, vajon nincsenek-e terhemre ezek a mi viselt dolgaink, miután direkt szárazsággal meghagyta elõbb minden kommentár nélkül, hogy a leveleit küldjem vissza, kétségtelenné teszi azt, hogy kegyednek már minden bizalmát elvesztettem, hogy szokott finom tapintatával, melyet valóban el is vártam nemes jellemétõl, adja tudtomra., miszerint kegyednek vannak azok terhére.

Azért nem adtam egyenes választ rögtön, mert gondolkozni kívántam, mit akart ezzel mondani. Most már tudom. Meghányva a körülményeket, a széles világon csak a fennebbi magyarázat passzol tegnapi eljárására.

Õszinte köszönettel tartozom kíméletességéért, de annyi sokat mégsem vártam, hogy olyan alakban fogja a szakítást velem tudatni, mely még úgy is tûnhetett volna fel, mintha én akartam volna szakítani. Nagy áldozat volt ez kegyedtõl a nõi hiúság rovására, de meg is termette gyümölcseit, mert ha õszintén, forrón szerettem addig, míg enyémnek tarthattam, most, mikor haragudnom kellene kegyedre, lehetetlenné válik az, ezen tettével elárult szellemi fensõsége miatt, mely kegyedet - esküszöm - elõttem a világ legnemesebb lelkû hölgyévé emelte.

Nekem ugyan nyíltan is elmondhatta volna... én minden szemrehányás nélkül fogadtam volna szavait, mért tudom azt, hogy az érzelmeket nem lehet erõszakolni... megszûntek... nem léteznek, az nem kortes bor, hogy utalványt lehetne kérni belõlük még egy akóra... Egyedül az isten a hibás, aki elfelejtette tõlem megkérdezni, hogy a Mauks Ilona szívét hogy alkossa meg »extra«. Én persze tudtam volna neki instrukciót adni...

Kegyed úgy cselekedett, amint kellett. Kövesse nemes jó szívét, melynek szerelmére oly büszke voltam, s ne vegye el tõlem azon hitet, hogy abban nekem ezentúl is jut egy kis hely, úgy mint barátjának.

Tömérdeket kellene még írni, hogy elõtörõ eszméimet s szomorú elragadtatásomat nemes viselete felett közöljem, s hogy másrészt leírjam a leverõ hatást, mely egész súlyával ért, de az indító ok, amiért leírnám, jelen levelemmel megszûnvén, az nem lenne egyéb, mint émelygõs líra, miben nem akarom utánozni a boldogtalan szerelem ripõkjeit, kik mégegyszer leborulnak a kedves lábaihoz esedezni egy körömfeketényi szerelemért... mert különben beleugranak a Duna borzalmas habjaiba.

Én nem ugrom a Dunába, és nem kérek olyat, amit nem adhat... Sõt magának joga is van elvárni tõlem, hogy féléves barátságunkat és komoly szerelmünket (már ti. ha a kegyedé is komoly volt), mely azért volt szép, mert nem volt benne egy parányi hazugság sem, egy parányi önzés sem, mely csak félig volna szerelem... félig kegyelet, félig imádság (már értem a magamét), mondom, joga van elvárni, hogy azt a végén ne tegyem nevetségessé holmi ízetlen jeremiádokkal.

Milyen nagy gondolat az... hogy... szerettük egymást... azután elfelejtettük egymást, de azért mindig nagyobbak lettünk egymás szemében!

Én szeretem az ilyen nagy gondolatokat beleírni a világ folyásának lapjaira. Ne kívánja hát tõlem, hogy áldozatul hozzam büszkeségemet...

Ezentúl bezáródtak szíveink, s amelyikében bánat, fájdalom maradt... hadd legyen az ott. Minek azzal elõrukkolni a másik mulattatására? Ne tudjon arról a másik. A lehetetlenségeket nem lágyítja meg semmi.

Hanem arról az egyrõl biztosítom, hogy keserûség egy cseppnyi sem maradt meg szívemben kegyed iránt, kivel sohasem szûnik meg rokonszenvezni, s kit folytonosan a sírig tisztelni fog

Mikszáth Kálmán

B.Gyarmaton, 872. jún. 22.

Leveleit nem küldhetem ma, mivel Balásnál maradtam éjszakára, s csak a Bánk bán elõadása után készülök hazamenni este, vagy meglehet, <vasárnap> holnap reggel. Egy pár nap múlva, illetve hétfõig ziher elküldöm, mert nem akarom viszszaérkeztemig minduntalan kitenni ama alaptalan félelmeknek, miket ezen levelek végett táplál.