[Szklabonya, 1872. június 25.]
Imádott, kedves
Ilonám!
Maga rosszul tud
a szívekben olvasni.
Hát miféle
indokból merítette azt, hogy az én szerelmem »talán tettetés«, vagy hogy
szerelm<i viszonyunk> terhemre van, miféle körülmény teremtette magában
azt a, habár csak halovány gyanút is, hogy én tréfát ûzök szerelmébõl, hogy nem
szeretem õszintén - mikor a világon minden arra bizonyít, hogy szeretem. És
minek adott annak a gyanújának olyan élénk kifejezést, melyben nem annyira a
szemrehányás volt a túlnyomó, hanem a hideg bizalmatlanság? Hisz az igaz, hogy
egy szóval sem mondta, hogy nem szeret, de volt a modorában egy kevés a
közönybõl, egy kevés a bizalmatlanságból, valami kevés a megvetésbõl, egy
parányi a sajnálatból - mit én összesen annak vettem, annak kellett venni -
hogy már elhidegült irántam.
Magától minden
szó jelentékeny elõttem... Azt hiszi, hogy az nekem nem is fáj, ha a leveleit
visszakéri minden magyarázat nélkül, azt gondolja, hogy az nekem nem okoz
bánatot, mikor egészen közönyös arccal elém áll, hogy »talán most jobb volna
szakítani, mint késõbb«: még a gondolat is bánatot okoz, hogy magában
megszületett a szakadás eszméje... és azután mondott ön még valamit, amit
eszembe sem akarok idézni; meglehet, kegyed nem is emlékezik, de éppen azért
jelentékeny, mert önkéntelenül mondta... mert nem is hozzám beszélt, amikor
mondta, hanem másokhoz, mintha nem is számított volna arra, hogy meghallom; azt
hiszi, hogy az én szívem kõbõl van, hogy azt nem lehet megsebezni semmivel.
Biztosíthatom, hogy csalódik. Mikor legjobban humorizálok... a derült
gondolatok háta mögött komoly gondok forrnak agyamban. Az a mosoly, amit kegyed
könnyelmûségnek hisz, gyakran, nagyon gyakran a legsötétebb gondolatok álarca.
Ne ítéljen kegyed a külsõségek után.
Ami »hideg modoráról« tett említésemet
illeti... nem azért hoztam azt fel, mintha az elszomorított volna, s mintha
talán követelni akarnám, hogy mikor én ott vagyok, vígabb legyen. Nem azért
hoztam fel azt - mert hiszen kegyed, mióta szeretjük egymást, sohasem volt
valami olvadozó kedvében, igaz, hogy szomorú kedélyhangulata mindég
nyomasztólag hatott rám, de ez is csak a szerelem önzése volt, mert én csak
akkor érezem magam jól, ha látom, hogy kegyed is jól érzi magát - azonban
idõvel megszoktam, hogy az arcát úgy lássam mindég, hogy egy egész bánat-felleg
ül rajta - tehát a legkevésbé sem tûnt volna fel hidegsége, ha az említett
körülmények és kifejezések erre ezúttal különösen figyelmessé nem tettek volna:
úgyhogy csak hosszas visszaemlékezés után jutott eszembe, midõn nyilatkozatain
tûnõdtem, hogy »ezekhez járult« még
az is, hogy hidegebb volt hozzám a szokottnál.
Ne értsen, kérem,
félre. Azt akarom mondani, hogy ha mindezeket a nyilatkozatokat megtette volna,
ha visszakéri a leveleket, ha felszólít is a szakításra, de nyájas marad
irántam: természetesen, hogy nem jövök arra a szomorú gondolatra, melyet
szombati levelemben lát körülírva... vagy ha akármilyen hideg lett volna is...
csak ne szólt volna semmit!
De kegyed újra
téved a mostani levelében. Hagyjon békét kedves Ilonám az olyan erõltetett
udvariasságnak. Minek az? Ne fogja fel megint rosszul. Nem kívánom én kegyedtõl
azt a majomszeretetet, mely lehetetlen... <Nem kívánom én, hogy az én kezem
után kérdezõsködjék.> Csak azt óhajtom, hogy higgyen és szeressen. Az igaz,
hogy mindég bánt »rejtélyes« szomorúsága, de azt elvégre is az én gondom lesz
eloszlatni homlokáról az életben.
Kegyed nem
tud olvasni a szívekben!
Nem ok
nélkül írtam ezt levelem elején. Mert ha olvasni tudna, akkor látná, hogy az a
legnagyobb bizonyítéka szerelmemnek, amit kegyed úgy jelez, hogy: »felmondtam szerelmemet, barátságomat«. Ebbõl
a felmondásból olvashatta volna ki a lemondás fájdalmát!
Ha tréfa
volna szerelmem, miért érzékenykedném annyira, miért latolgatnám annyira minden
szavát, minden mozdulatát? venném a dolgot egész közönyösen addig, míg rá nem
unnám. Mégpedig keresztül vinném azt minden
mulatságos fázisán. Ha ön megharagudna rám, kérlelném, engesztelném, ékes,
hangzatos bókokkal hízelegnék... ellesném minden gondolatát: de én nem teszem
azt, nem akarok rabszolgája lenni, nem akarom, hogy a mi szerelmünket bók,
hízelgés, udvariasság tartsa össze, mint valami enyv: én értek a hízelgéshez
is, de magával szemben nem.
Vagy az
kell magának, hogy ilyen hangon írjak önnek: »kedves, bálványozott, angyali
szép Ilonám! Lelkem üdvössége sat.«
Nem... én
nem írok úgy. Ön tudja, hogy az nekem nem kerül fáradságomba, hogy hatalmamban
van oly ragyogó irállyal írni önnek, mely mellett még Sappho szerelmes dalai is
elhalványodnak. Minden, más nõnek így írnék... de magának, kedves Ilonám, nem
lehet, abból az egyszerû okból, mert õszintén szeretem. Ha bolondítani akartam
volna, akkor persze ilyen hangon írok, ez vezetett volna legjobban célhoz, nem
az az egyszerû hang, melyben nincs hangzatos, ékes szó, hanem van benne
melegség, érzés... s több ilyen haszontalanságok, amiknek kegyed fölébe helyezi
a »frázisokat«.
Igazán
rosszul ismeri a szerelmet. -
Ahol így
kezdõdik a levél, hogy »lelkemnek fényes, ragyogó csillaga« - ott bízvást el
lehet mondani, hogy vége a szerelemnek.
Én tudom,
mert benne élek a szerelemben. És tudtam, mikor még nem is éltem benne: mert én
ösmerem az istent. Én tudtam, hogy a szerelemnek olyan nagyszerû, nemes
érzelemnek kell lenni, mely olyan, mintha halál volna... és olyan, mintha
föltámadás lenne... mely akkor beszél, amikor hallgat... mely akkor lát, amikor
behúnyja a szemeit... mely olyan büszke, mint a felhõ, és olyan szerény, mint a
sóhajtás... olyan rossz, mint a kárhozat, és olyan jó, mint az isten.
Itt sem
értsen kegyed félre. Nem az »író« beszél belõlem, aki fantasztikus színeket
szed össze, hogy a lángész fényével világítsa be a kérdést, amelyrõl ír, sem az
az egyszerû, gunyoros kedélyû ember, ki a királyi koronát is éppen olyan
nevetségesnek szereti alárántani, mint a Peleskei nótárius tarsolyát - hanem
beszél belõlem az ön által alkotott szerelmes ember, aki ez egyszer
megparancsolja magának, miszerint felejtse el, hogy az »ideáljával« beszél.
Lássa, most
<ezt a szót> e szó helyett »ideáljával«, azt akartam írni, hogy
»imádottjával«, de mielõtt leírtam volna, már elpirultam. Errõl ösmeri meg a
szerelmes embert!
Ha valahol
emlegetik, pusztán nevének hallattára elpirulok, ha dicsérik, bosszankodom,
mert féltem, ha szidják, örülök rajta és szánom azt az illetõt, hogy ilyen
téves véleményben van.
»Ösmernéd
úgy, mint én«!
Bobokot
azért szeretem, mert kegyedrõl beszél sokat... de azért sose merek tõle ön
felõl kérdezõsködni... azt hiszem, hogy leolvassa arcomról, hogy szeretem. De
ha már egyszer leolvassa... eltalálja... akkor aztán két napig egyfolytában
elbeszélnék kegyed felõl; de még akkor sem dicsérem ám, mert attól félek, hogy
az a sok ragyogó tulajdon, amit én kegyedre halmozok, mind igazsággá válik, ha
én kimondom, mások is észreveszik... elszeretik elõlem... Önnel szemben is így
vagyok, nem dicsérem meg a világért sem... mert azt hiszem, hogy elbízza magát
és rám sem néz... Azt akarnám, hogy nagyon nagyon szegény lenne... szinte
gyönyörködöm rajta, ha kedvezõtlen dolgot hallok vagyoni viszonyaik
tekintetében... <s soha nem volt nagyobb örömem, mint mikor H[ámory] azt
mondta önrõl egy bál után: »Rosszul nézett ki, rá sem nézett senki«.>
Láthatta, milyen nehezen szoktam ahhoz (amit száz fiatal ember, aki kevésbé
szereti, két kézzel ragadott volna meg), hogy beszéd közt »Ilonkának« vagy
pláne »Te«-nek szólítsam. Ön, tudom, megengedné, de én nem merem...
mindannyiszor belepirulok... Tenne csak nekem másvalaki ilyen engedményeket,
hogy vissza tudnék velök élni!
Ez a
valódi, igaz szerelem.
És az a
másik, gunyoros természetû ember azt nagyon jól tudja, hogy mindez bolondság,
hogy ez a fiatal évek poézise, és siet ellensúlyozni azt a poézist, de a
gúnyoros ember alakja minden nap fogy a szerelmes emberé mellett, míg végképp
elenyészik.
Nem tudom,
ön is úgy szeret-e engem, mint én kegyedet. Ha igen, akkor elértette azt, hogy
mit tesz igazán szeretni. És hogy a szív megfejthetetlen, csodás eszmejárását
írtam le a fennebbi sorok vázlataiban. Nincs azokban egy betû hazugság sem.
Írhattam
volna még százszor többet. Az én érzelmeim kegyed iránt soha ki nem meríthetõ
téma éppen úgy, mint ahogy »örökké« érdekesek nekem a kegyed levelei, habár az
»örökkét« egy »k«-val írja is. Hiszen százszor olvasom el mindenikét, még a
betûk vonalait is megnézem, aztán találgatom, hogy milyen kedélyhangulatban
lehetett, mikor a »K«-nak olyan nagy cifrát kanyarított: a Kálmán szó fölé
elfelejtett akcentust csinálni, jele, hogy meg nem állt ennél a szónál, mint
én, ki az »Ilona« szót, ha valaki vizsgálná, mindig »gyöngédebb« vonásokkal
írom, mint a többit sat.
És ezer meg
ezer bolondság, ami mind kedves nekem, a Spitczer tréfájától kezdve, ki azt
szokta mutogatni, hogy köszön az utcán kegyed - egészen Erzsi szolgálónk
paraszt tempójáig, ki egyszer Gyarmaton velem sétálni látta s azóta
kifogyhatatlan utánozásában.
Oh,
Ilonkám, minek kételkedett bennem?
Minek
kellett ezt magának egészen megtudni! Minek kellett ezt nekem így megírni!
Nem hagytam
még a világon senkinek ilyen tág pillantást a szívembe. Sokkal boldogabbnak
éreztem magam addig, míg ön nem tudta, hogy milyen nagyon szeretem.
De most kénytelen
voltam vele. Kényszerített rá ez az utolsó levele, mert most »félig« elhiszem,
hogy szeret, ámbár nekem sok okom van az ellenkezõre, de azért korántsem akarok
szemrehányást tenni. Nem szokásom. Aztán maga nagyon érzékeny. Egész a
túlságig. Hát még milyen képzelõdõ!!!
<Arról
ábrándozik, hogy megõrül meg meghal. Higgye meg, senki sem halt még meg
szerelembõl. Kigyógyul ebbõl a nyavalyából mindenki.>
Különben
biztosítom, hogy én sohasem fogom elõidézni a szakadást. S ha kegyed
megelégszik azzal, hogy egy szerény ügyvéd neje lesz, aki önnek nem adhat
palotát, sem fényt, sem magas rangot - én örökké hálával fogom csókolni azt a
kezet, melyet oly határozottan nyújtott nekem.
És ezt vegye
ünnepélyes, megmásíthatatlan nyilatkozatul, melyhez örökké hû maradok. Ezt
különösen azért szükség így »idõ elõtt« elmondanom, hogy kerüljük jövõre a
mostanihoz hasonló jeleneteket, melyek mindkettõnknek annyira fájdalmasak.
Vessük el
egymástól a bizalmatlan hangot ezután. A történtek után parányi értelme sincs
többé, miért hagynánk magunk közt válaszfalnak a hideg tartózkodást - mert ez
legkönnyebben távolít el egymástól. Én részemrõl az egész világ <nyílt>
elõtt nyíltan be merem vallani, hogy <kegyed> egyedül önt szeretem -
akarom, hogy maga <is> se rejtegesse.
Utunkban semmi
akadály sem áll többé, csupán némileg az »idõ«. Ez nagy akadály ugyan, de mert
bízvást legyõzhetõ, tehát nem is akadály.
De a közvetlenül
most mondottakkal nem azt akarom elérni, hogy magát erkölcsileg elõre is
magamhoz kössem. Ez nem lehet az én célom, ki még a szerelemben sem tudok, sem
akarok önzõ lenni.
Figyelemmel
tanulmányoztam magát, kedves Ilonka, s azt vettem észre hogy maga értékemen túl
becsül engem; tudom, hogy vannak jótulajdonságaim, mik meglehet fölibe emelnek
a többi embernek, s miket maga tízszeresen nagyított alakban lát bennem, míg
ellenben árnyoldalaimat, mik szinte nagyszámban vannak, észre sem látszik
venni.
Igyekezzen
tisztábban látni, mert nincs keserûbb dolog a világon, mint jóvá nem tehetõ
csalódás.
Az ne
nyugtalanítsa nemes lelkét, hogy ha más valakit fog szeretni, az engem
tönkretesz. Én ösmerem magamat. Elég erõs vagyok. Egy férfinak sok életcélja
van. Ha az egyiket eltéveszti, kétszeres erõvel halad a másik felé. Tudok
lemondani. Esküszöm Önnek, hogy most Bérczi Mari egészen háttérbe szorult
elõttem, s rámnézve minden csábítása merõ hiábavalóság magával szemben,
esküszöm, hogy mikor pénteken este azt a levelet írtam magának, melyben örök
istenhozzádot mondok, komolyan és határozottan csak azért, mert azt gondoltam,
hogy kissé restelli azt a viszonyt, melybe lassanként saját magától
bebonyolódott - teljes tudatával bírtam annak, hogy nagyon-nagyon szeretem, s
hogy ez a lépés hosszú idõre boldogtalanná tesz.
De azért mégis
megtettem azt a lépést, mert »kegyelem« gyanánt nem kell semmi: sem a barátság,
sem a szerelem.
Szombaton
Varsányba voltam [Horváth] Valéréknál. [Horváth] Ilonának, midõn magáról
kérdezõsködött, megmondtam, hogy »már nem levelezünk - az egész dolognak vége
szakadt, holmi apró súrlódások miatt«.
- Most hát már
nem lesz felesége Ilona? - kérdezte a Puntyus.
- Most már nem.
Legfeljebb egy esetben.
- Milyenben?
- Ha senkihez sem
megy férjhez. Ha magától megmarad nekem. És ezt igazán így gondoltam. Tehát
egészen mégsem mondtam le magáról.
Most pedig Isten
áldja meg, kedves Ilonkám. Ne legyen többé olyan szomorú és bizalmatlan, mert én
örökké szeretni fogom, olyan valódi, mély szerelemmel, mint eddig. Higgye meg,
hogy a világ legocsmányabb emberénél is alávalóbbnak tartanám magam, ha hazug,
tettetett érzelmekkel elég szentségtelen<nek tartanám> volnék elámítani.
Mikszáth Kálmán
Apám beteg. A
mezei munka miatt, míg jobban nem lesz, itthon kell lennem, úgyhogy Mohorára e
héten semmi esetre sem mehetek, a jövõ héten pedig szinte nem találkozhatunk,
mert ha jobban lesz, anyámmal Hajdúszoboszlóra megyünk, hová már ma kellett
volna különben indulnunk; pedig nagyon szeretnék egy személyes találkozást,
mert levélben nem gyõzök mindent megírni, amit elmondanom kellene. Eszközölje
ki édesanyjánál, hogy szombaton kijöjjenek Zsélybe. Azért, hogy mindent
megírtam, legyen ön olyan jó, olyan engedelmes, szófogadó, mint eddig. Még
úgysem tett meg a kedvemért semmit. Ha lehet, jöjjenek ki oda ebédre, hogy soká
együtt lehessünk. Én is ott ebédelek, ha elõre megírja. Ha nem - hát legalább
ebéd után.
Horváth
Ilona is ott lesz.
Kálmán
|