39.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Szklabonya, 1872. július 31.]

Kedves Ilonám!

Most jut eszembe, hogy talán azért is gondolja gyakran, miszerint nem szeretem, mivel ritkán írok kegyed hite szerint levelet. Az igaz, hogy ezt többször is cselekedhetném, de részint a tárgyszegénység, részint elfoglaltságom miatt - elegendõnek tartottam kegyedet idõközönként csupán néha értesíteni némely igen-igen jelentéktelen velem történõ dolgokról, miket úgyis mindegy megtudnia vagy meg nem tudnia.

De mióta ezen »ok« is eszembe jutott, azóta elhatároztam, hogy ezentúl gyakrabban írok, még akkor is, ha nem lesz mirõl.

Utolsó levelemet szombaton írtam. Azóta semmi se történt velem. A vasárnapot itthon töltöttem, s jóllehet Esztergályra ígérkeztem azon napra, a maga levelének következtében nem mentem el.

Hétfõn megint nálunk volt Bérczi Mari és Panni, ezúttal utoljára. Szántszándékosan nem voltam otthon, amit, úgy látszik, meg is apprehendáltak.

Anyámtól kikérdeztem, hogy mit beszéltek, amennyiben talán érdekelni fogja, ideírom a kettõnkre vonatkozó fecsegéseit.

- Ha tudná Mari néni, milyen szép lány szerelmes Kálmánba, kit õ azonban nem szeret - kezdte Bérczi Mari anyámnak beszélni, kit azonban elõre megkértem, hogyha magára hozza a beszélgetést, igyekezzék azt más tárgyra átvinni.

- Rám is haragszik - folytatta következetesen -, nagy ellenségek vagyunk. Most, egy idõ óta hallom, azért, hogy Kálmán nem gyûlöl engem, hanem meg is üzentem neki (mármint magának kedves Ilonkám), hogy sose búsuljon - Kálmán (már mint én) egyikünket se veszi el, mert mikor az megházasodik, már õ is olyan vénlány lesz, mint én s. a. t.

Ezekbõl láthatja, kedves Ilonkám, milyenek a rossz nyelvek. Nem tudom, csakugyan megüzente-e magának az említett kíméletlen, parasztos kifakadást, de ha megüzente, elképzelem, mennyi bosszúságot okozott az magának, s szinte gyûlölni kezdem.

Pénteken elmegy Pestre, de mint mondja, csak néhány napig mulat ott, aztán kijön egy egész hétre Szklabonyára, hozzánk. Nem óhajtom, hogy kijöjjön, de ha kijön, eredeti napokat fogok élni, s azt hiszem, tartalomdús leveleket fogok írhatni magának.

No, egyéb nevezetes nem is történt. A múlt héten Palojtán egyszer berúgtam, azóta folyto­nosan józan vagyok, holnap, azaz csütörtökön bemegyek Gyarmatra, s talán Mohorára is, s így körülbelül elõbb leszek ott, mint jelen levelem, ámbár nem bizonyos, hogy elmegyek, mert Gyarmaton sok dolgom lesz, meglehet teljesen kifogyok az idõbõl.

Aztán nincs is nagy kedvem Mohorára menni, s egyhamar nem is lettem volna ott, ha a minap nem találkozom Horváth Pistával, aki kérdezte, hogy mikor megyek ki Mohorára. Jöjjek most.

- Nem megyek már én soha - õszig.

- Aha, félsz, ugye! Veres Jancsitól.

- Félek, eltaláltad, de nem Verestõl, hát miért félnék én Veres Jancsitól?

Itt aztán Pista elbeszélte, hogy a hõs férfiú nagy háborúviselésre készül ellenem, ennélfogva õ sem tanácsolja, hogy az õ birodalmában, a sáros Mohora tájékán mutatkozzam, mert akkor isten legyen nekem irgalmas.

Persze, hogy erre mérges lettem én is, s megüzentem megbízható emberem által Veres Jancsinak, hogy nincs ugyan személyesen szerencsém ösmerni a vitéz személyiségét, hanem annyit a »Jókai toasztjáról« kivettem, hogy okos ember lehet. Üdvözlöm tehát a jeles hony-hazafit! s azt a   <...>  szerény észrevételt kockáztatom, hogy a mohorai parlamentben (a Plachy János gesztenyefái alatt) elmondott, rólam vonatkozó beszédeit szemtelen, üres hencegésnek veszem, s Mohorára valahányszor kedvem tartja, mindig elmegyek.

Hogy mit beszélt Veres Jancsi, azt Horváth Pista nem mondta, de magától hallottam, hogy beszélt valamit, tehát kénytelen voltam neki ezzel a gorombasággal. Aztán már ezek a mohorai atyafiai, úgy látszik, addig nem hagynak békét, míg vagy én nem töröm ki valamelyiknek a fogát, vagy az én fogamat nem töri ki valamelyik. Auch gut. Jó lesz ezen is minél elõbb keresztülesni.

Ezen leírt okból tehát »muszáj« elmennem Mohorára vagy kétszer, mert az excellenciás atyafiak még azt gondolnák, hogy miattuk nem merek odajárni.

Bocsásson meg, imádott, kedves Ilonkám, hogy túlságos bizalomból azon neveletlenséget teszem, miszerint kegyedhez intézett levelemben éppen a saját rokonait gúnyolom ki, de legyen mentségem kegyed elõtt az, hogy feleslegesnek találom ön elõtt igazi érzelmeimet leplezni, és hogy ez a gyûlölet is az ön iránti végtelen »szeretet« kifolyása.

Egyébiránt mindez igen csekély és apró dolog az életben, mely legkevésbé sem zavarja boldogságomat, mellyel a sors az ön szerelme által oly bõven megáldott ez idõ szerint.

Én most õszintén szólva egészen meg vagyok elégedve a sorssal, s ha Mikszáth Kálmán nem volnék, Mikszáth Kálmán szeretnék lenni.

Bár mindig mondhatnám ezt!

Csak az az egy dolog bánt nagyon, hogy maga miért folytonosan olyan levert, ha találkozunk! Miért írja minden levelét olyan búskomor, szomorú hangon?

Tegnap arról gondolkoztam, hogy ugyan mit szeretnék én a világon legjobban, mi tenne engem a legboldogabbá?

Elõször azt gondoltam, hogy jó volna burkus császárnak lenni... de késõbb aztán egész komolyan azt sütöttem ki hogy az lenne a legnagyobb boldogságom, ha én itt ülnék, ahol most ezeket a sorokat írom, maga meg itt ugrálna, pajkoskodna vidám, örömtelt arccal mellettem...

No, de annyi sok malõr után végre mondok én magának egy nagyon jó hírt is legközelebbi találkozásunkkor, ha ugyan magát ez is képes lesz megörvendeztetni, mert én már attól félek, hogy sohasem lesz vidám, hogy nem is tud vidám lenni;

»Csókolom« számtalanszor.

(Most már nincsenek cserebogarak! mert különben mindjárt lenyelnék belõlük néhányat, amiért a tilalmat a csókolom szó leírása által áthágtam), és maradok a viszontlátásig a sírig szeretõ unokaötse:

1872. július 31. reggel 4 óra

Mauks Pali

[Mikszáth Kálmán]

U. i. Ma Ebeckre megyek, lesz ott egy szép leány is, Pongrácz Mari. Denique, a vidékünk csak nem fogyhat ki a Bérczy Mariannákból. Ma ennek fogok udvarolni, s holnap megírom a mai élményeimet magának, ha nem találok Mohorára elmenni.

Lássa, Ilonkám, mennyire elrontott maga engem. Azelõtt flegmatikus, csendes ember voltam, s egyedüli örömöm volt a világon, ha a szép nõk fotografiáját valahol a Vasárnapi Újságban láttam. Elég volt nekem az is! Most meg már egész Ebeckig elmegyek, hogy egy szép lány arcát nézegessem. Csak azért, hogy aztán egész negédesen, összehasonlíthassam kevélyen: mennyivel szebb még ennél az én Ilonkám.

M. P.

Au revoir!

Annak a folytonos levertségének, mondhatnám búskomorságának írja meg kérem az okát? - ha lehetséges, s ha teljes bizalmára méltat még most is.