41.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Szklabonya, 1872. augusztus 10.]

Kedves Ilonám!

Kedden írt levelét, mivel az a szklabonyai postás ügyetlensége miatt (ki olvasni sem tud) Zsélyben visszamaradt egész péntekig, csak ma olvashattam - tehát elõbb nem válaszolhattam rá, amennyiben talán (?) szükséges válaszolni az abban megírtakra.... A <Balás> féle bosszú­állási terv ostoba mese, vízió... fantom... tehát arra nem is felelek. Eléggé megfelel az, hogy én még <Balás->nál nem is voltam, mikor magával már feltûnõ szívesen beszélgettem... »nagyobb tért« meg annál sohasem igyekeztem foglalni. Azt láthatta. El nem gondolhatom, hogy mifélének képzelheti ezt a tervet <»Hámory> et Comp«? Nekem nincs fogalmam se róla. Ön csalódott. Én nem bírom azt kitalálni.

A levélolvasásra nézve csak annyit, hogy azt kereken tagadom, hogy én valakinek odaadtam volna elolvasni. (Egyszernél többször, amit megírtam - az anyámnak). Az megtörténhetett, hogy <Balás> elolvasta, mert szokott szórakozottságomnál fogva különféle helyekre raktam õket. Ki lehetett, aki magát errõl meggyõzte, nem tudom, de akárki volt is, azt szemébe mondhatom, hogy szemtelenül hazudott, ha azt állítja, hogy az én tudtommal, az én beleegyezésemmel olvasta magának hozzám írott bármely sorát...

Hogy <Bérczyék>nél hétfõn tett látogatást eltitkoltam, az nem a bizalom hiánya volt, hanem rosszul sikerült »gyöngédség«. Akkor még maga nem mondta meg, »hogy csak egy kicsit szeret«, s én joggal feltehettem, hogy az rosszul fog esnie, ha a Bérczyéknél akaratlanul tett s hosszúra nyúlt látogatást felfedezem. Ezért feleltem legelsõ kérdésére azt, hogy »nem voltam ott«. De mire Szúdyéktól kijött, addig meggondoltam, hogy ha mástól tudja meg az általam eltitkoltakat, még rosszabbul fog esnie, annál is inkább, mert az általam történt eltitkolás némi jelentõséget kölcsönözhetett volna: különben akaratlan vizitemnek.

Hogy akaratlan volt, onnan látszik, mert én azon pozitív hitben voltam, hogy Mari már Pestre ment pénteken, s egyedül Bobokhoz mentem a házuk mellett, kinél egy írást kerestem, melynek édesapjától leendõ átvételére felkértem. Mari meglátott, s én is õt. Tehát megállnom kellett, mint régen látott ismerõsömmel fecsegni s. a. t.

Az örvendetes újságot már nagyon közönyösen veszem. Az elsõ napokban, midõn egyszer magának levelet írtam, nagyon örültem neki, tehát hittem, hogy maga is örülni fog, mert az ember oly bolond, hogy azt képzeli, miszerint az, ami õt örvendezteti, másnak szinte örömöt okoz. Ez az volt, hogy pénzügyi tekintetben lehetõvé vált novembertõl kezdve állandóan Pesten laknom. Ez a gyarmati prókátorság eszméje mindig kínzott, kiállhatatlan volt elõttem, mert az is. Az igaz, hogy Pesten le kell mondani az olyanféle lótartás meg szellõs-szállás nemes eszméirõl és hogy ha az embernek három esztendeig semmi jövedelme nincs (amire könnyen el lehet készülve minden okos ember), kilencszer annyiba kerül a megegzisztálása kevesebb kényelemmel, mint Gyarmaton sok kényelemmel - de mikor Pest mégis csak nagy város, s úgy érzem, hogy a lelkem fele hozzá van nõve.

Minden barátom, minden jóismerõsöm ott lakik, úgyhogy ott, csak ott vagyok igazán »otthon«.

Nem tudom, maga is úgy szereti-e Pestet, mint én - de azt hiszem, megszereti (különösen, ha a »Két nyúl« utcában lakik az ember, ahol örökké verkliznek).

Az az a hely, ahol a mi ellenségünk (azaz csak a magáé), a pletyka megszûnik.

Szklabonyán, [1872.] augusztus [10.]

õszinte tisztelõje

Mikszáth Kálmán