46.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Szklabonya, 1872. október 5.]

Kedves Ilonka!

Valamikor egy hét elõtt írtam ugyan magának valami levélfélét K. Zellõrõl, de a Kis-Zellõi gyalog levélhordó kegyelmébõl, ki csak egyszer sétál el hetenként Gyarmatra vagy Szakolba, az meglehet, még ma sem jutott kezeihez.

Hétfõn is láttam Gyarmaton, de sokkal messzebb volt, mintsem szóba ereszkedhettem volna magával - azután kedden este úgy 8 óra tájban is láttam a kaszinó-épület mellett kocsin, de hát jónevelésû embernek nem illik éjjel szólítani meg ösmerõseit - minélfogva a gyakori találkozás dacára is, már igen régen nem találkoztunk.

Legalább nekem igen régen látszik. Egy egész unalmas örökkévalóság!

Már azt is elfeledtem, hogy néz ki. Múltkor már Boboktól kellett megkérdezni. Azt a szamár gyereket megbíztam, hogy mikor Gyarmatra jövök, minél több pletykát gyûjtsön nekem maga felõl, amivel mulattasson... De nem tud semmit. Mintha nem is élne már!!!

...Hova lett az a kedves korszak, mikor mindenki maga felõl beszélt nekem? Még a bokor is, még a fû is, még a csillagok is...

Új témákkal tolakodik felém az ostoba emberiség. Akkor az bosszantott - most ez bosszant.

Excentrikus logikája a logikátlanságnak!

Az emberek beszélnek elõttem Ottlikról, aki haragszik rám, Csernátonyról, aki megdicsért, Szatmáryról, aki összeszidott, soha el nem követett kalandjaimról, mesélnek egy általam elkö­ve­tendõ skandalumról, amivel a nemes vármegyét meg akarom »lepni«. A bolond Dessewffy kifecsegte elõre. Most már, ha megharagszom, meg sem teszem. Egyszóval, beszélnek elõttem mindenrõl, de magát a világért sem említi senki. A maga neve szépen lassan egészen kimarad mellõlem: pedig úgy hozzászoktam már!....

És az meglehet, hogy az jól van így, hogy a természet rendje hozza azt így.

Éppen itt van rá a treffent hasonlat az õszben.

A fa lehulló leveleit messze elsodorja a szél... A két egymás mellé helyezett levelet hiába keresné együtt az ember - az egyik a folyóba esett, viszi a hab le a Fekete-tengerbe, a másikat pedig valami felföldi forgószél kapja fel, s valahol Nagyrõcén teszi le...

A ménkõ hozná össze ezeket többé.

Nem szeretném ugyan, hogy ez a hasonlat lenne a mi melankolikus esetünk hû fotográfiája, hanem hát ez az »általános szélcsend« egészen azt »látszik« jelezni.

Csak egyetlenegy hang magaslott ki ebbõl az átkozott csendességbõl: egy kedves rokonkája azt mondta, hogy maga »haragszik rám: látni sem akar«.

Még ezzel a helyzettel ki tudtam békülni, azt mondtam a kedves rokonnak:

- Azt ugyan okosan teszi: csak soká ne tegye......

Hanem azután szerdán, a Pajorék szüretén <Bérczi Mari> egészen felbosszantott.

Csinált rám egy verset, amelyiknek minden strófa után ez a refrénje:

»Elhagyta már Ilonkája?«

Hát csakugyan elhagyott maga engem? No, megálljon! Éppen a múlt héten kezdtem bele egy novellába, amelyiknek az a címe: »Nõk is szeretnek igazán.« Mindjárt kivakarom a címét.

Egész komolyan mondom, hogy a szüret óta kezdem magamat beleélni abba a gondolatba, hogy már maga nem szeret. Minek is pendítette meg az a pajkos <Bérczi Mari>? Hogy mindig neki kell lenni az én megölõ betûmnek?

Hanem meg is bosszultam rajta magamat valódi Podluzsányi Gyula-féle módon.

Fiat lux...

Ad vocem, szüret! Most van itt a pap. Kérdeztem, hogy nem látta-e magát a mohorai szüreten? Azt mondta, hogy igen. Gerlachhal beszélgetett. Hogy sajnálom, miszerint én <is> nem mehettem! De végtelenül álmos voltam tegnapelõtt. Egész nap aludtam.

Nagyon sajnálom, hogy késõn jönnek Gyarmatra lakni. Azt hittem, hogy mindjárt e hó elején jönnek, s elhatároztam azt a meglepetést csinálni magának, hogy engem már ott Gyarmaton találjon éspedig éppen Balás Jóskánál, mint azelõtt, hogy ugyanaz a szolgáló, ugyanaz a kocsis hordja a válaszokat és viszonválaszokat, ki azelõtt. Hogy még néhány napig hû másolatban lássam viszonyunk legszebb, legköltõibb korát.

Kedvenc tervem volt az.

De most már nem lehet keresztülvinni, mert késõn jönnek be lakni, amint hallottam, s nekem már néhány nap múlva Pestre kell mennem: s onnan már nem jövök vissza többé soha, legfeljebb egy-két napra olykor.

Ennélfogva nagyon valószínû, hogy már mi nem is találkozunk: azért szeretnék tisztába lenni azzal, ha szeret-e még, vagy elfelejtett-e már.

Mert az nekem nem mindegy.

A szellemi részét nem számítom a dolognak: e tekintetben nincs semmi megjegyzésem most; nagy ellensége vagyok a nyílt diplomáciának. Megtanultam Ghyczy Kálmántól, hogy az szamárság. Kár, hogy õ elõbb nem tanulta meg. Neki nem volt kitõl. Errõl tehát nem beszélek. Ez »sigillum secretum« mindenkinek. Hogy mi van alatta, azt igazán, híven nem adom át olvasni elõre.

Hanem azért nem mindegy, mert ha nem szeret, akkor egészen másféle irányt veszek, attól a perctõl, amelyben ezt megtudom. Akkor még egy kicsit pauzálok az életben és könnyelmûs­ködöm, mert az nagyon passzionátus sport. És illik nekem. Aztán van hozzá még idõm.

Ha azonban szeret, akkor le kell mondanom arról a kedves jó életrõl, melynek gondtalanság a neve. De a lemondás elég édes lesz mert maga miatt történik. Bekövetkezett az elhatározó pont. Most határozzon. A »jux« korszak ezzel a hónappal végképp befejezõdik. Most már következnek a komoly dolgok, azokkal szemben már nem lehet tréfálni.

...

Hosszú idõ már, ahogy nem írt. Ez is bizonyít <Bérczy Mari> mellett. Annyira megéheztem <már> megszokott leveleire, hogy most már szükségbõl régi leveleit szedegetem elõ, s azokat olvasgatom.

Szánja meg, kérem, unalmamat, és írjon valami frissebb dolgokat. Hiszen azóta csak történt valami magával is. Mégpedig úgy látszik sok.

Hogy áll a mogyoró nyaklánc, amit a tót kliens küldött?

Igaz, hogy Pongrácz Zs. megbolondult? B[érczy] Mari újságolta azt is. Ha igaz, írja meg, miért bolondult meg? Érdekes história lehet. Mulatságos tragédiája a XIX. századnak! Az ilyeneket szeretem. Ha valaki eleven novellákat csinál. Különben, hogy szegény Mariskán ne száradjon a pletyka, annyit mondhatok, hogy hallottam én már nagyon sokaktól ezt a hírt. Egyébiránt »Viel Lärm um nichts«. Megbolondulni dicsõség a mai világban. Azzal csak azt bizonyította, hogy szíve van. Az pedig igen nagy és »ritka« érdem.

Egyéb újságot nem tudok.

Kedves Luiz nénikéjével volt szerencsém találkozni kedden a Bérczyék ablaka alatt. Hiába, õ sohasem változik. A fullánkját mindig magával hordja, mint a kígyó.

A kövér Minerva akkor is kitett magáért, következõ párbeszédjével:

- Ön, hallom, megint bejön Gyarmatra.

- Be, egy hétre.

- Ah megint bekövetkezik persze az õszi szezon. Ön olyan, mint a kétlaki növény...

- Csak olyan, mint a fecske. Amennyiben költözködöm...

- Egyik szívbõl a másikba...

- Éppen nem mondhatnám...

- No én sem... Mert jegyezze meg, hogy két kapuja van a szívnek...

- Köszönöm ezt a helyrajzi ismeretet. Megértettem.

A tisztes dáma magára célzott, iparkodva velem elhitetni, hogy szívének második kapuját az õ sárkányszelleme õrzi.

...

Ha talán mégis netalántán rágondolná magát, hogy nekem erre a levelemre válaszol, válaszát kérem Gyarmatra címezze, mert hétfõtõl kezdve hat-hét napot ott töltök, mivel kezd már irtóztatón unalmas lenni a falu: szemtelen hosszúk már az esték... emberem pedig nincs, akivel végig diskurálnám, vagy kártyáznám õket.

Tudok ám én magáról egy igen-igen érdekes újságot is - de mivel még nem bizonyos, csak valószínû - most mégsem írom, azaz hogy sohasem írom meg, mert ha már bizonyos lesz - akkor én úgysem írok magának többet!

Én sokkal diszkrétebb vagyok, hogysem megírjam, ha nem igaz, ön sokkal elmésebb, hogysem ki ne találja, ha igaz, s indokolni ne tudja, ha akarja.

Hanem én nem akarom, hogy azt tegye, az indokokat elengedem.

A szerelem az az egyedüli téma, amely nem ösmeri a logikát, sem keletkezésében, sem megszûnésében. Ezért nevezik a bölcsek »ostobaságnak«.

Bocsássa meg, hogy annyit összevissza fecsegtem az »ostobaságról«.

Dehát jól esik a fagyos unalmat ilyen pikantériákkal fûszerezni - így õsszel. A viszontlátásig!

Szklabonyán, 1872. okt. 5.

õszinte tisztelettel

Mikszáth Kálmán