47.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1872. november eleje]

Kedves Ilonkám!

Mikor tegnap elmentem önöktõl, az elõszoba ajtajából még egyszer visszahajoltam és még egy pillantást vetettem önre, amint saját szobájuk ajtajában állott.

Bobok szemembe nevetett és azt mondta.

- Nagyon szerelmes lehetsz, hogy úgy visszanéztél... Nem tudtál eleget betelni a nézésével?...

Én akkor azt feleltem erre:

- Ne bánts... meglehet, hogy most néztem meg »utoljára«. Ezt csak azért írom, hogy bebizo­nyítsam, hogy már akkor élt lelkemben valami homályos tudat arról, miszerint a tegnapi napon elbeszéltek után egészen megváltozott a helyzet és a helyzettel meg kell változnom magamnak is.

Nem az a hely az önök háza most már, ahol »otthon« érzem magam, ahol nekem minden kedves, a nagy veres karosszéktõl kezdve, egész a kis Gyuriig, s ahol azt a »mindent« még százszor kedvesebbé teszi az ön alakja, mely valami varázsszerû derûvel önti el a tárgyakat és a többi alakokat. Most már idegen hely az nekem. Egészen idegen és hideg. Ön pedig úgy tûnik fel nekem ott, mint egy oda be nem illõ kép, amelyhez úgy vonzódtam... amely az enyém félig... amelyre gondolni olyan édes és mégis fájó...

Pardon! megint belementem a poézisbe... pedig nagyon szárazon akarok írni. Ön megérdemli azt, hogy Önnel szemben még a szent költészet kalapját is letegyem, és beszéljek fedetlen fejjel, férfias bizalommal. Ön nekem több, mint mindenki. Több még magamnál is. Megérdemli hát, hogy így beszéljek, ahogy beszélek.

Én nem tudom, hogy mit pletykáztak a mohorai asszonyok, hanem elég ebbõl annyi, hogy édesanyja rossz szemmel nézi, ha együtt beszélgetünk, és tudom azt, hogy aki önnek azt mondta, hogy ne higgyen nekem, mert eddigi modorom jellemtelenségre mutat, az édesapja volt.

Ön tudja legjobban, hogy neki nincs igaza. Hiszen én nem ígértem eddig sem semmit. Tartózkodóbb voltam a kellõnél. Soha egy szóval sem említettem azt, hogy szeretem - pedig szerettem -, és még mai napig sem említettem azt, ami ennek következménye. Mert azt gondoltam és gondolom most is, hogy az ön szerelme csak múló szeszély, gyakori együttlétünk saját magára tukmált kifolyása. Elmúlik magától, mint a füst. És nem akartam visszaélni a szeszélyével sem. Hol van itt a jellemtelenség?

Édesanyjának nem veszem rossz néven, ha valami pletykákon felindult.... õ is csak asszony, mint a többiek, de édesapjának ez a szava örökös tenger marad közöttünk. Tudniillik õ közte és köztem.

Tudom, hogy ez hiba tõlem... különösen tõlem, kit, mint érzem - arra jelölt a sors, hogy a nyilvános élet sorompói közt mindig, hol mint a közvélemény kegyeltje, hol pedig mint gyûlölt alakja grasszálván, mindenféle kritikának ki legyek téve... nem is állítottam volna fel ezt a tengert száz ember közül 99-nek a »jellemtelen« szóért, de az kétszeresen lesújtó rámnézve, hogy ezt éppen »õ« mondta, akit annyira »tiszteltem«.

Ha csak egy kicsit ösmer, tisztán állhat ön elõtt, hogy nincs az a magas hely, ahova nem igyekeznék feljutni ön után, és nincs az a veszedelmes hely, amitõl visszaborzadnék önért - de a lenézés és gyanúsítás... az nekem nagyon szokatlan... <a> az megfélemlít, másokkal szemben tudnék cselekedni, de azokkal szemben, ön miatt, nem tudok. Hadd legyen ott az a tenger.

Ennélfogva kérem, kedves Ilonkám, vegye ön vissza elsõ albáját, mentsen fel engem az alól: ne törõdjön vele, hogy az fájni fog nekem, ha ezentúl nem láthatom. Meg tudom én magamnak parancsolni, hogy »vasból« legyek. Aztán tudok én talán találni olyan eszközt, amely közlekedés lesz a tengeren keresztül - ha ön is akarni fogja.

Ez az ok arra is, hogy a Naplót nem küldöm. Nem szeretném, ha meglátná ott valaki. Minek az. Önt meg összeszidhatták volna érte. Ezt a levelet sem tudom, mint juttathatom kezébe, pedig ezt meg kellett írnom. Köteles voltam ön elõtt indokolni elmaradásomat. Másoknak mondja azt, hogy fasché van köztünk és ha egy kis szimpátiával s parányi becsüléssel viseltetik is irántam, sohase közölje e levélben megírtakat senkivel. Legyen ez kettõnk titka.

Sajnálom, hogy folytonos vizitek miatt nagyon töredezve írám ezen levelet, mindent meg nem írhattam... Különben is szórakozott vagyok... Egészítse ki a hézagokat ismert éleseszûségével.

Ezen levelemet tépje kérem szét. Jól esik tudnom, hogy nincs meg. Még egyszer isten önnel! A leendõ viszontlátásig.

M. K.