53.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Budapest, 1873. március 14. után]

[Megszólítás nélkül]

Eddig az volt a tervem, hogy március 14-én lejövök Pestrõl, miután a vizsgát letettem, úgyhogy a szülei nem tudják meg, magával találkozom az utcán, felültetem egy arra készen álló kocsiba, aztán elviszem Szentpéterre, ott megesküdtet a pap, aki rokonom - 5 óra alatt megjárjuk ezt az utat. Magát visszahozom, s itthon hagyom vagy két hétig, míg Pesten berendezem a szállásomat. Itthon azt fogták volna hinni, hogy Jeszenszky Józsiéknál volt, a valót semmi esetre sem gyanítanák, mert az én Gyarmaton létemet nem tudnák. Maga aztán lassankint vallogatta volna ki...

Azonban meggyõzõdtem róla, hogy a protestánsoknál ez egészen kivihetetlen: mert az alispán adja a dispenzációt: mégpedig mindig a szülõk beleegyezésével.

Egy út volna azt elérni, csakhogy az nagyon rizikó, <az apja nevében kiállítani a beleegyezést, aki késõbb megtudva a dolgot, semmi esetre sem perelne be érte, csakhogy ez mégis veszedelem vállalat, s könnyen érvénytelenné tenné a házasságot. Még egy másik mód is van> tudniillik kitérni katolikusnak, de ezzel azért volna bajos boldogulni, mert ez a kitérés egészen nyilvánosan megy, s ha csak pengetni kezdenénk is, mindjárt kiszivárogna az ilyen kisvárosban.

Egyszóval a legutóbbi napokban meggyõzõdtem arról, hogy minden ilyen história teljes lehetetlenség, mivel protestánsok vagyunk.

Tehát nem maradt egyéb hátra, mint valahogy kicsikarni szüleitõl a beleegyezést: mégpedig úgy, hogy az az én büszkeségemet ne sértse.

És ez iszonyú nehéz feladat.

Én magam a legutolsó idõben majdnem függetlenné tettem magamat az én szüleimtõl, s <ismeretes kalandom folytán> bizonyosan csak örülni fognak ennek; különbenis semmi szükségem beleegyezésükre...

Maga legjobban ösmer, tudja azt is, hogy milyen viszonyban vagyok, mely álláspontot foglalok el szüleivel szemben. Nevetséges volna, ha még tovább is megmaradnánk abban a helyzetben, hogy még csak nem is találkozhatunk egymással. Ha ez a helyzet megmarad, maga soha nem lehet az enyém: mert én olyan természetû vagyok, hogy én a maga anyjához nem intéznék egy kérõ szót - inkább meghalnék, se az apjához. Inkább törni, mint hajolni. Az agyvelõm ég arra a gondolatra, hogy magát úgy, kegyelemképpen adják hozzám õk. Éppen õk, akik annyi ezerféleképpen bántottak már meg, a bántalom mindenféle nemével, s amit én mind eltûrtem maga kedvéért. Hisz az egy fokonkénti demoralizáció. Látni magamat naponként lenézetve, anélkül, hogy azt valaha keserûen megtorolhassam.

Nem! Maga téved. Én már nem mondom többé soha, hogy »isten önnel, többé nem talál­kozunk«. Ha vissza tudtam térni Pestrõl, hogy egy félévet haszontalanul elpocsékoljak életembõl a maga kedvéért akkor, mikor ezen félévet magamra nézve oly hasznosan érvé­nyesít­hettem volna! Hol állnék én már most, ha maga nem lett volna!! Mondom, ha már ennyit megtettem, azt többé nem mondom, egészen az utolsó napig.

De addig maga is tegyen valamit. Mert ha el hagyjuk az idõt veszni azzal, hogy ugyan néha összejövünk, s ott egymásra nézünk, akkor ott fogunk állni az utolsó napon is, ahol ma. Azaz sehol.

S ha egyszer elválunk, ki tudja, összehoz-e már a sors. A szívek hûlnek a távolban.

Egyszóval, nem beszélek sokat, mert nem akaródzik sokat írni, röviden csak annyit, hogy azt kívánom magától, miszerint mondja meg határozottan a szüleinek, <miszerint> hogy engem szeret... hogy magának hiába beszélnek a fülébe akármit, hogyha boldoggá akarják tenni, akkor ne ellenezzék...

<...>  Különben az mindegy, akármilyen módon... de fokozatosan ebben az irányban haladjon, folytonos következetességgel - mert különben nehezen érünk célt...

[Aláírás nélkül]