56.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Debrecen, 1873. április 12.]

Kedves Ilonka!

Ma megint berándultam Debrecenbe, s miután a vonatról elkéstem, itt hálok a »Telegdi« szállodában, nem mehetvén át »Szoboszlóra«, hol még holnap megnézem a »bált«, melyet a hajdú kisasszonyok hírhedt csárdása tesz elõttem némileg eseménnyé, melynek érdekeltséggel nézek elébe, mielõtt kedves rokonaimat itthagynám.

Erdély fõvárosát, Kolozsvárt is szándékoztam Nagyvárad megérintésével egy füst alatt megnézni, de kifogyván az idõbõl, miután legfeljebb jövõ szerdán okvetlenül Pesten kell lennem, ezt az utat más idõkre halasztom. Holnapután reggel már pozitíve hazautazom. Értem haza - Pestre. Ez tehát utolsó levelem, melyet tõlem kap az - Alföldrõl.

Tegnap Szoboszlóról írtam néhány sort: nem tudom, megkapta-e? Bocsássa meg, hogy eddig még nem írtam választ, méltót a maga legutóbbi leveléhez, melyben olyan élethíven írja le az igazi szerelmet, hogy eltekintve attól a haszontalan önzéstõl, mely annak értékét és kedvességét elõttem azon szempontból növeli meg a kellõnél tízszeresen, mert rám vonatkozik - mondom, eltekintve ettõl -, egész bámulattal voltam eltelve maga iránt.

Ha soha nem szerettem volna is - most egyszerre imádnám, én, aki nem imádok senkit és semmit.

Nem vitatom most már, helyes irány-e az, amelyben maga elindult, megállja-e helyét a maga okoskodása a logikával szemben, nem-e volt hiba az az elhamarkodás, mely egész jövõje felett dönt; lehet, hogy rossz volt az irány, bolond volt a logika és hiba volt, amit tett - hanem azért ez az irány mégis költõi, ez az okoskodás magasztos, ez a hiba pedig csak azért nem erény, mert nagyobb annál, mert ez olyan hiba, mely a tökéletesség eszményképe.

Nincs oka, hogy magát ezért valaha szégyenelje... ha Moltke volnék, szeretnék Mauks Ilona lenni; még ilyen tökéletesen meg nem hódított senki senkit - mint maga, kedves pöhölykém, engem.

Most már egészen el vagyok bolondulva maga után: az a levele olyan volt, mint otthon a Barnyú Tera piszkafája, mely a boldog emlékû vaskályhában, melynél annyiszor fájlaltattuk készakarva a fejünket - a hamvadni látszó parázst lobogó lánggá piszkálja fel.

Én most már többet érzek maga iránt, mint amennyit közönségesen szokás a mai világban. <Még Marcsát sem szerettem ennyire soha>. Hanem azért magamat úgy látszik, mégis jobban szeretem még. Mert ha magát jobban szeretném, mint magamat, okvetlenül azt tanácsolnám, hogy »bolond világot élünk, kedves Mimikém, legokosabban teszi, ha férjhez megy ahhoz az 1200 holdas vén úrhoz«. De már én ezt mégis csak nem tanácsolom. Bocsássa hát meg nekem, hogy »ennyire« nem tudom szeretni. Bizony nem is vagyok én magának jó embere. Hiába képzelõdik.

Midõn jelen levelem írásához fogtam, az a szándék vezérelt, hogy megírok magának némely dolgokat, miket okvetlenül szükséges, s miket már régen meg kellett volna írnom Szoboszlón, de ott az teljes lehetetlen volt, mivel rokonaim nyárspolgárias udvariassága reggeltõl késõ éjfélekig sohasem hagyott magamra, bármint szerettem volna napközben is kimenekülve a célra nem vezetõ üres atyafiságos diskurzus tömkelegébõl, gondolataimban magával foglalkozni, annál is inkább, mert a viharos pesti élet sajátságaihoz az is tartozik, hogy sohasem érek rá semmire. Ott néha képes vagyok magát is elfelejteni - egypár órára.

Azonban bármiképp szeretnék is magával még némelyekrõl beszélni, mégsem teszem, mert most látom, hogy annyi sok a mondanivalóm, miszerint bolondság volna belekezdeni; szük­séges értekeznivalóim ugyan nem olyan fontosak, hogy a részben kíváncsiságát megérdemeljék - de azért juttassa mégis eszembe, mikor Gyarmatra megyek.

Ennek kapcsában megérintem, hogy arra a tapasztalatra jöttem rá, miszerint a levelek sohasem pótolhatják még némileg sem a beszélgetést: mivel a másik fél által illetõ helyeken nem tehetõk meg a netalán szükséges kérdések a tárgy megvilágítására, s amit egynéhány kifejezéssel el lehet végezni szóval, azt levélben száz lapon kellene némely esetekben az arányosság tekintetébõl tárgyalni.

Minthogy ezek az én históriáim ilyenek - hát én bizony nem írok a maga kedvéért sem 100 lapot 4 oldalra.

Most pedig, »miutánd« csak azt ígértem meg magának otthon, hogy ha »elmegyek«, minden héten írok egy két lapos (nem két darab lapos) levelet - a harmadik lapon ezeknél fogva debreceni dialektussal diskurálok magával, miután azt már kezdem elsajátítani.

Haót - kedves Ilonkoám!

Ez »ittend« a »külömös« »nípsíg«! Az »ezerkítszáz« »köteles« (holdas) úr »darucba« jár és maga szántja a »jószágot« (földet). Tersztyánszky Tóni, kit ma ismét megkerestem a Tisza banknál, a feltámadási pompánál, ismeretes szokásánál fogva megcsipkedte egy fekete pruszlis Matildjok-féle ábrázatú szolgálónak kréta-színû, debrecenietlen ábrázatjait.

- Kicsoda maga lelkem? Hol lakik? Én szerelmes vagyok magába. De nagyon szerelmes vagyok. Érti? Nagyon...

- Kell a pokol fenekinek a nemzetes úr! - agyarkodék vissza az õs kálvinista ivadék. - Mit akar kigyelmed? Nos, osztand? Hol lakom, ki vagyok?... A Péterfia utcában lakom, s Fekete Kata vagyok, Fekete Márton fiskális apámuram középsõ leánya. Kinek mi gondja rá?

Ilyen itt a világ. A férfinem elég csínos: úr ugyan nincs, sem mívelt ember, csak más megyékbõl származott. A nõk között pedig pláne egész Debrecenben eddig csak egy tûrhetõ arcot láttam. Valódi klenódium a rútságban némely itteni asszony. De ez azért T. barátunkat egy cseppet sem zsenirozza, hogy õrülésig szerelmes ne legyen egy-egy formájából kifordult asszonyi pofába. Nem gyõzött eléggé szidni blazirtságomért. (Gondolom, ilyesvalamit telegrafiroztam is magának estefelé, mert éppen a telegrami hivatal ablakaiból, melyek az országútra nyílnak, néztük a processziós nõket, mivel itt is van egy távirdai fõnök barátom, Simonffy Emil, akit ott felkerestem).

Luxust nem látni sehol. Az úri rend sem cifrálkodó, úgyhogy a templomban egész feltûnést okoztam, hogy tiszta mandzsettám és kesztyûim voltak.

Jó éjszakát! Isten önnel! Jövõ levelemet már Pestrõl fogja kapni.

Kálmán

U.i. Nem vagyok ugyan buzgó keresztény, de azért ma én is elmondtam egy hat szóból álló imádságot az öreg református templomban - magáért. <Azaz, hogy csak úgy familiárisan szóba elegyedtem az éggel, kérve az Úristent, hogy bocsássa meg annak az én rossz Ilonkámnak, hogy nem hisz benne...>

És az Úr Isten alkalmasint meg is hallgatott, mert mindjárt rá öt percre megengedte valami gazembernek, kilopni zsebembõl a szivarszívómat. Mintha mondta volna:

»Törõdöm is én a te Ilonkáddal«. Arra való Doktor Bogdán meg te! Elég gondom van nekem a Krisztust feltámasztani. Az se tréfa!

No, a Krisztus azután a jó debreceniek épülésére fel is támadt - hanem az én szivarszívóm nem támad fel többé.

Miután azonban tetejébe rá még írnivaló gondolatom sem támad többé - tehát befejezem a levelet, és lefekszem, hogy ismét magával foglalkozzam álmomban.

Csókolom aranyos pöhölykém sokszor!

Írjon, ha nem írt még! - (Pestre).