59.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[Balassagyarmat, 1873. május 6.]

Kedves Mimikém!

Az istenért, mért ír nekem ilyen borzasztó dolgokat? Már hogy halna meg maga. Hisz akkor maga engem örökké szerencsétlenné tenne. Azt pedig nem akarhatja, ha valaha szeretett! Mi lenne akkor belõlem? Egy megtestesült kétségbeesés, akit egy kioltott élet árnya üldöz. Egy valóságos Lear király! Aztán kim lenne nekem a nagy világon, akinek kedvéért meg lehet azt becsülni. Tudja, hogy csak magát szeretem, imádom, és egész életemnek az lesz a feladata, hogy magának örömet szerezzek, s hogy amennyi szenvedést okoztam most, amiért szeretett, épp annyi büszkeséggel gondoljon vissza egykor, hogy én szerettem. A feladat nehéz, de biztos vagyok a sikerrõl. Az ön szemei elõtt akarok naggyá nõni... olyan naggyá, hogy bele­káp­rázzanak azok, akik olyan nagyon kicsinynek hittek egy hét elõtt... és mikor ez már mindegy lesz, akkor azt mondani: Lásd, buta népcsõcselék, a napot beboríthatják a felhõk úgy, hogy semmi sem látszik belõle - de azért az mégis nap marad mindig, és világít nektek.

Engem elragad ez az eszme és visz odább, odább... már a szerelem csak másodrangú kérdés. De tulajdonképpen mégis érte történik minden... Mert minek nekem nagyság, dicsõség, hír, ha azt maga nem látja. Nem kell már akkor nekem semmi. A pénteki felolvasásom bravúrjait szívesen átengedném magának egy mosolyáért: s mikor Szigligeti olvasta fel, amit »magáról írtam magának«, nem gyönyörködtetett az a hatás, hogy ez a sok szakember milyen gyönyörrel hallgatja, amit írtam, hanem az a gondolat lebegett elõttem, hogy mint fogja maga a fejecskéjét csóválni, hogy olyan élethíven leírtam.

Ami azt illeti, hogy ezt maga megteszi máskor, az mind jó és szép. Ezt az egy nyilatkozatát szeretem. De én elõre tudom, hogy nem teszi meg, nincs ahhoz magának ereje. Kedvezõbb alkalom sohasem volt, s tán már nem is lesz soha. Azt eljátszotta akkor, midõn nem akart Budán maradni. Én hiszem, hogy maga tökéletesen meg van gyõzõdve, hogy megteszi, de azt is tudom, hogy mégsem teszi meg.

Hogy maga annyira volna kompromittálva, az nem áll: egy-két hét tökéletesen restaurálni fogja. Emiatt nem kell kétségbeesnie. Az csak a kislelkûek szokása. Isten ments attól!

Hogy lásson, az nem sokat ér, és semmiesetre sem okoz nyugalmat. Én csak egy napot kötöt­tem ki, és az is milyen izgatottá tett. Értem <úgy> múlt csütörtököt. Mondom is Boboknak, hogy ne mondja, miszerint Gyarmaton vagyok. Különben, ha láthatnám, mégsem bírnék ellenállni a vágynak, hogy ne lássam, s ne beszélgessek magával. Életem felével cserélnék fel egypár percet, amit a maga körében tölthetnék. De ha nem lehet. Az sohasem történhet, hogy én magokhoz elmenjek: az nem lehet: randevút pedig sem kérnem, sem elfogadnom nem szabad. Ha úgy juthatok a maga bírásához, hogy erõvel veszem, nem kérem senkitõl - akkor boldog embernek tartom magam, s nem cserélek a királlyal sem - de másképp nem engedi a büszkeségem: - mert a maga apja azt üzente nekem Bobokkal, »hogy én ne bántsam az õ lányát«. Nekem természetesen nem kötelességem szót fogadni - de hogy neki valaha könyö­rögjek, azt nem tehetem. Ez ellen fellázad a természetem. De az <az>, hogy erõvel magamévá tegyem, akár Gyarmaton, akár Marcalban, nem lehetséges a mai világban! Egyedül a budai alkalom kedvezett ennek a tervnek. Azt azonban maga, jóllehet megírtam, hogy vagy ez a mód, vagy egy sem - elejtette. Nem akart Budán maradni. Még csak a színházba sem akart eljönni. Abból azt vettem észre, hogy rossz plánumot csináltam, maga csak akkor szeret és addig, míg a szeszélye tartja, s merõben lehetetlen, hogy az enyém legyen. Egy szomorú lemondással, egy gon­dolattal keresztültörültem az egész tervet, s eltettem fiatalkori emlékeim közé bolond­ságnak.

Ha maga tud módot, olyan jót, mint aminõt elszalasztottunk, az természetes, hogy én megint megragadom azt. Hiszen tudja, hogy milyen nagyon imádom: de ha nem tud, akkor isten neki, ne szálljunk az istennel, a sorssal párbajra. Hanem nyugodjunk meg abban, hogy amint a sors elosztotta a kártyákat, úgy maradjanak; mert hiába: ebben a játékban õ volt az osztó.

(N. B. még azt is meg kell említenem, hogy Ágayné is Gmundenben van, s õ gondoskodott volna szállásról: ma már ott volnánk.)

Édesanyám benn van, de már haza készül - s én itt maradok, mert még holnap délelõtt dolgom van az ügyvédnél: este a színházba megyek: ha maguk is véletlenül eljönnének, üljön valahova a pad szélére, hogy beszélgethessünk.

Tegnap este is írtam volna: mert leveleit már tegnap kaptam, de nálam volt a szobámban vagy tíz darab ivó cimbora, emiatt lehetetlen volt: ma délelõtt sem lehetett, Gábor miatt nincs egy üres percem sem.

Örökké szeretõ

Kálmánja